Folyók, tavak, szavannák… Amikor még zöldellt a Szahara

Az észak-afrikai Atlasz-hegységtől a szudáni szavannáig és az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig terpeszkedik bolygónk leghatalmasabb sivataga, a kilenc millió négyzetkilométer kiterjedésű Szahara.

Részei a homoksivatagok – mint a Líbiai-sivatag –, arabul szerireknek nevezett kavicssivatagok és hammadáknak nevezett sziklasivatagok – például a Hammada-el-Hamra. Homokdűnék hullámzanak, kaviccsal borított síkságok terpeszkednek a végtelenbe, kopár, sziklás hegységek csúcsai nyújtózkodnak az állandóan felhőtlen kék ég felé. A sivár tájakon csak az oázisok és a Nílus-völgy zöldje üdíti fel a szemet. Ám a Szahara nem volt mindig sivatag: a száraz és a csapadékos időszakok váltakozásával hol kizöldült, hol ismét sárgába borult.

Műholdfelvételeket elemezve kiderült, hogy 250 ezer évvel ezelőtt egy csapadékos periódusban hatalmas tó alakult ki Egyiptom nyugati részén, a Líbiai-sivatag helyén, mely 170 ezer évvel később egy száraz időszak beköszöntével teljesen kiszáradt. Több hasonló hatalmas ősi tó egykori meglétét derítették ki a Szahara szudáni, csádi és líbiai területein is. A roppant kiterjedésű tavakhoz beléjük torkolló és belőlük kiáramló folyók kapcsolódtak, s a Kelet-Afrikában 200 ezer éve megjelent mai ember, a Homo sapiens a Nílus mellett e tavak és folyók mentén vándorolt észak felé. A legutóbbi nedves időszak valószínűleg 11 ezer éve kezdődött, és 5500 éve ért véget, s e mintegy hatezer évig tartó időszakban a Szahara merőben más képet mutatott, mint ma.

A Szahara déli részén nyugatról kelet felé több hegység emelkedik: az Aïr-, az Ardrar-, az Ahaggar-, a Tasszili-, a Tibeszti- és az Ennedi-hegység, melyek szinte egymásba érve, félhold alakban övezik a sivatagot. Csúcsaik több helyütt csaknem 3000 méterre emelkednek. Nyugaton a hegyek elérik a Niger nagy kanyarulatát, ahol a délnyugatról északkelet felé áramló nagy folyam hirtelen északnyugat-délkeleti irányba fordul, keleten pedig a Felső-Nílusig nyúlik a hegyvidék. A ma kopár hegyek sziklafalain sorakozó, gazellákat, antilopokat, zsiráfokat, elefántokat, vízilovakat ábrázoló sziklarajzok, az üledékrétegek és a pollenelemzések arra utalnak, hogy a hegyekben egykor folyók fakadtak, a vádiknak nevezett kiszáradt folyómedrekben víz áramlott (egy-egy ritka, heves eső után még ma is), mocsarak terpeszkedtek, és tavak hullámzottak. Több ősi folyó a mai Dél-Tunézia területén elterülő tavakba torkollott. A pollenek, vagyis a virágporok elemzése szerint az előhegyeket mediterrán növényzet borította, píneafenyőkkel, borókával, ciprusokkal. A magasabban fekvő lejtőkön tölgyerdők nőttek, míg a legmagasabb gerinceken és csúcsokon hangafű hullámzott a szélben. A folyókban, a tavakban nílusi krokodilok, vízilovak, nílusi sügérek tanyáztak. A vizeket bozótosok vagy erdők övezték; távolabb pedig, a síkságokon éppolyan bozótos, ligetes szavanna nyúlt a messzeségbe, mint ma Kelet-, illetve Dél-Afrikában.

Az újkőkor vadászai gazellákra, antilopokra, zsiráfokra vadásztak, mint azt a sziklarajzok mutatják. Több telephelyre is bukkantak, melyek többnyire a hegyek alsó lejtőin feküdtek, ahol sziklaereszek és sziklatömbök védték őket a szelektől, és a síkságokra néztek, ahol látni lehetett a vonuló állatcsordákat. Később a fazekasság is megjelent, megannyi edénytöredék maradt a vadászatról az őstulok és a berber juh háziasításával pásztorkodó életmódra áttért népesség után. Szinte mindegyik szaharai cserépedénynek azonos a díszítése, a felületek nagy részét hullámvonalak és szúrásnyomok tagolják, melyeket a macskahal gerincével készítettek. Az edények mellett strucctojáshéjból faragott gyöngyökre és kő nyílvesszőkre is találtak. Két szaharai lelőhelyen, a dél-algériai Tamanrasset közelében fekvő Amekniben és a tőle 240 km-re eső Menietnél olyan fűmagvakat is találtak, melyek talán már háziasított búzafajtáktól származnak, ám ez még nem bizonyított. De ha a földművelés nem is, a sziklarajzok tanúsága szerint az állattenyésztés annál inkább elterjedt a területen.

S nemcsak a Szaharában, de a vele egy földrajzi szélességen húzódó Arab-félszigeten is sokkal nedvesebb éghajlat uralkodott akkor, mint napjainkban. Kuvaitban, a Perzsa-öböl északnyugati partvidékén olyan köveket találtak, melyeket az Arab-félsziget délnyugati részén, a jemeni hegyekben eredő ősi folyó sodort magával végig a félszigeten délnyugat-északkeleti irányban, s végül beömlött a Perzsa-öbölbe. Még meglepőbb, hogy a félsziget keleti részén, Omántól északra, a Ruba-el-Hali csontszáraz homoksivatag helyén mocsarak és tavak terültek el. A Kr. e. IV. évezredben a tengerszint még egy méterrel magasabb volt, mint napjainkban, a keleti partvidék szikes mezői, a szabhák akkoriban lagúnák voltak; a beljebb fekvő szabhák pedig legalább Kr. e. 4000-ig a nyílt vízfelülethez kapcsolódtak, így alakulhatott ki a mocsarak és tavak hálózata a jelenlegi homoksivatag helyén, melyeket az Ománi-hegységben fakadó egykori folyók táplálták, s az egész terület jobban hasonlított a mai Dél-Mezopotámiához, mint a jelenleg itt terpeszkedő sivataghoz…

De visszatérve a Szaharához: vajon lassan, fokozatosan vagy drámai hirtelenséggel vált sivataggá az egykor zöldellő vidék? Stefan Kröpelin, a Kölni Egyetem Ősrégészeti Intézetének vezetője a Csád északkeleti részén hullámzó, ma forró sivatagtól övezett, de egy földalatti víztározó által fenntartott Yoa-tó mélyén lerakódott pollenrétegeket vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a tó körüli erdős vidék fokozatosan változott bozótos vidékké, majd füves pusztává, végül pedig növényzet nélküli sivataggá. Az Afrika nyugati partjainál, az Atlanti-óceánban talált üledékminták azonban – melyekben Kr. e. 3500 körül hirtelen megnövekedik a Szaharából szállított homok mennyisége – arra utalnak, hogy a sivatag gyorsan, pár száz év alatt száradt ki. Dr. de Menocal, az óceáni üledékminták kutatója szerint a Kröpelin által talált pollenrétegek csak a Yoa-tó közvetlen környezetének, és nem a Szahara egészének a megváltozását szemléltetik. Jonathan A. Holmes, az University College London Környezetváltozási Kutatóközpontjának igazgatója úgy véli, árnyaltabb képet kell készíteni a Szahara kiszáradásáról. A New Yorki Columbia Egyetem, a bostoni Massachussets Institute of Technology és más egyetemek kutatói is úgy gondolják, az adatok szerint egy-két évszázad alatt vált sivataggá a Szahara. A kutatók az Afrika nyugati partjainál vett üledékeket tanulmányozták, vizsgálva, miként alakult az elmúlt 30 ezer évben Észak-Afrika éghajlata, s e kutatások alapján jutottak a fenti következtetésre. Eszerint a területről a nedves időszakban ötödannyi por szállt fel a légkörbe, mint ma, és sokkal kevesebb volt annál is, amennyire korábban becsülték.

Észak-Afrika kiszáradása pedig ma is tart. Ted Maxwell, a washingtoni Smithsonian National Air and Space Museum geológusa és kollégái a közelmúltban elemezték az Endeavour űrsikló radarjaival 2000-ben készített nagyfelbontású képeket, melyek alapján nyomon követték, miként haladt az Atlasz-vidék tavainak a kiszáradása az elmúlt évszázadokban. Ám könnyen elképzelhető, hogy a jövőben egy újabb éghajlatváltozás eredményeként ismét kizöldül Földünk legnagyobb sivataga, a hatalmas Szahara…