Hét magyar sors Trianon árnyékában

A trianoni katasztrófa minden magyar számára nagy törést jelentett, azonban különösen igaz volt ez a békediktátumban megállapított határokon túl élő, illetve oda kötődő honfitársaink esetében. Voltak köztük művészek és politikusok, akik befolyásukkal próbáltak alakítani a helyzeten, és voltak köztük olyanok is, akik az igazságtalan béke elszenvedését követően váltak tetteikkel híressé. Az alábbiakban hét híres magyar sorsot mutatunk be. Hogyan élték meg ők a békét, és hogyan alakította az későbbi életüket?

Áprily Lajos (1887–1967)

A későbbi József Attila-díjas költő és műfordító, Jékely Zoltán édesapja Brassóban született, iskoláit Parajdon, Székelyudvarhelyen és Kolozsváron végezte, majd 1909-től Nagyenyeden tanított.

Tanárként kezdte publikálni verseit is, emiatt vette fel az Áprily álnevet 1918 tavaszán. Költeményeit több erdélyi lap megjelentette, és tagja volt az országos Kisfaludy Társaság mellett az Erdélyi Irodalmi Társaságnak és a marosvásárhelyi székhelyű Kemény Zsigmond Társaságnak is.

A trianoni békét követően is tevékeny szereplője maradt az erdélyi irodalmi életnek, 1923-tól franciát is tanított. 1926-tól Kolozsváron oktatott, ettől az évtől rendezték Marosvécsen az erdélyi magyar írók találkozóit is, amelyek első alkalmain részt is vett.

1943-ban a zsidótörvények elleni tiltakozásképpen nyugdíjba vonult, és a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán telepedett le.

Hosszú ideig csak fordított, az 1950-es években kezdett el újra verseket kiadni. Három nappal nyolcvanadik születésnapja előtt hunyt el a hárshegyi szanatóriumban.

Költészete mellett kitűnt számos különböző nyelvről (főként német, orosz és román) végzett műfordításaival is, amelyek e műfaj remekei közé tartoznak.

Az Edelsheim-Gyulai család

A gróf Edelsheim-Gyulai család a 19. század második felében szerezte meg a felvidéki Felsőelefántiban található, használaton kívüli egykori kolostort és a hozzá tartozó birtokot

Edelsheim-Gyulai Lipót (1863–1928) 1894-ben alakította át az épületet lakóépületté, és családjával ideköltözött, miután eladta horvátországi birtokait, ahol felesége a maláriától szenvedett.

A birtok később ismét a család központjává vált, mégpedig annak leghíresebb tagjának születésével: Lipót (1888–1981) és felesége, Pejacsevich Gabriella harmadik lánya, Ilona – Horthy István későbbi felesége – 1918. január 14-én látta meg a napvilágot Budapesten, elsősorban az ő biztonsága érdekében hagyták el a fővárost.

Felsőelefánti az 1938-as első bécsi döntést követően is a magyar határokon kívülre esett, Lipót a szlovák bábállam 1939-es létrejötte után is itt élt, és a második világháború után a család többi tagja is ide tért vissza, az új csehszlovák vezetés azonban elkobozta vagyonukat, és végül Franciaországba kellett menekülniük.

Dsida Jenő (1907–1938)

A tragikusan korán elhunyt költő 1907-ben született Szatmárnémetiben, édesapja mérnökkari tiszt volt, édesanyja beregszászi birtokos család sarja (a költő 1923-ig a Binder családnevet viselte).

A család 1910-ben a fővárosba költözött, azonban a világháború számos változást hozott: az édesanya a két gyermekkel 1914-ben Beregszászra ment, miután az édesapa orosz fogságba esett.

Hazatérését követően helyezték át Szatmárnémetibe, itt érte a családot a költő gyermekkorának meghatározó emléke, az 1918-as román megszállás.

Dsida gyermekkorától költőnek készült, felfedezője a szintén erdélyi „nagy mesemondó”, Benedek Elek volt. Benedek lapjában, a Cimborában jelentek meg írásai 1923 és 1927 között, 1925-től a kolozsvári egyetemen tanult, de nem fejezte be tanulmányait.

Szerkesztette a Pásztortűz című erdélyi irodalmi lapot, és Áprily Lajoshoz hasonlóan tagja volt a Kemény Zsigmond társaságnak, részt vett a marosvécsi találkozókon. Versei miatt gyakran összetűzésbe került a román hatóságokkal.

A költő középiskolás kora óta szívbillentyű-elégtelenségben szenvedett, amely egy súlyos skarlátmegbetegedés szövődménye lehetett. 1938-ban egy meghűlést követően hónapokig ágyhoz volt kötve a kolozsvári kórházban, ahol június 7-én elhunyt.

Tamási Áron (1897–1966)

A későbbi nagynevű író és költő szegény székely családban született 1897-ben a Hargita megyei Farkaslakán. Földműves szülei azután döntöttek a taníttatása mellett, hogy kilencévesen súlyos kézsérülést okozó balesetet szenvedett egy pisztollyal, ami akadályozta volna később a kétkezi munkában.

A helyi elemi iskola után Székelyudvarhelyen járt a ma már az ő nevét viselő gimnáziumba, azonban mielőtt elvégezhette volna, 1916-ban behívták katonának, így az ekkoriban szokásos „hadiérettségit” tette le 1917-ben, majd az olasz fronton szolgált.

1918 novemberében, a háború végét követően beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, és az elkövetkező – a megszállás, majd a trianoni béke által terhelt – éveket végigtanulva 1921-ben diplomát szerzett.

1923-ban az Egyesült Államokba emigrált, ahol számos különféle munkát végzett (az alkalmi munkástól a banki tisztviselőig), innen küldte haza első kéziratait, amelyekkel beindult írói karrierje. Mind a romániai, mind a magyarországi olvasóközönség felfigyelt rá, és 1926-ban hazaköltözött.

1944-ig Kolozsváron élt, és újságíróként is tevékeny szerepet vállalt a közéletben, alapítója volt az Erdélyi Helikonnak. A második bécsi döntéssel ismét Magyarország lakosává vált, 1944-ben feleségével Budapestre menekültek, az ostromot Bajor Gizi színésznő otthonában élték végig. 1965-től az idős író kórházi ápolásra szorult, 1966. májusában hunyt el Budapesten.

Esterházy János (1901–1957)

A felvidéki magyarság egyik legjelentősebb politikai alakja, Esterházy János 1901-ben látta meg a napvilágot Nyitraújlakon. Édesapját négyéves korában elvesztette, innentől nővérével és húgával együtt özvegy édesanyja nevelte. A vegyes lakosságú településen nevelkedve a magyar mellett a szlovák nyelvet is gyermekként sajátította el.

Budapesti gimnáziumi, majd kereskedelmi tanulmányai után már a nyitraújlaki birtokon gazdálkodott, amikor a Felvidék cseh megszállás alá került. Magyar nemesekként birtokaik nagy részét elvesztették, azonban az adót a létrejövő csehszlovák állam az eredeti birtok nagysága után hajtotta be a családon.

Politikai pályája a trianoni béke után, az 1920-as évek közepén indult: a magyarok asszimilációját célul kitűző csehszlovákizmus ellen lépett fel. Tevékeny részese volt a felvidéki magyar politikai életnek, 1931-ben a Népszövetség keretein belül működő Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga vezetője lett, majd az 1932-ben megalakuló Országos Keresztény Szocialista Párt elnöke.

A párt fő követelései a minél szélesebb önrendelkezés biztosítása, a magyarlakta területek számára a fejlődés lehetősége voltak, a Felvidék és az ekkor szintén Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja autonómiájáért küzdött.

Az 1939-ben létrejött „független” Szlovákiában Esterházy tovább küzdött a magyarok jogaiért, egyúttal egyetlen képviselőként nem szavazta meg a zsidók kitelepítéséről szóló 1942-es törvényt.

A háború végnapjait is Pozsonyban töltötte, mivel úgy érezte, nincs félnivalója a bevonuló szovjetektől. Csalódnia kellett: április 20-án Gustáv Husák későbbi csehszlovák elnök ekkor belügyi megbízottként elfogatta és a szovjet katonai rendőrségnek adta át.

Több társával együtt Esterházyt egy moszkvai kirakatperben a fasizmus támogatójaként kényszermunkára ítélték. 1949-ben kiadták Csehszlovákiának, ahol még 1947-ben halálra ítélték, ezt elnöki kegyelemmel életfogytiglani börtönre enyhítették.

1955-ben 25 évre csökkentették az ítéletet, azonban 1957-ben – miután már az ország szinte összes börtönében raboskodott – a morvaországi Mírovban meghalt.

Salkaházi Sára (1899–1944)

A Budapesten embermentőként vértanúhalált halt apáca 1899-ben született Kassán, ahol eredetileg tanárként dolgozott. A város Csehszlovákiához kerülését követően a hatóságok még a pedagógusoktól is hűségesküt követeltek az új állam irányába, Salkaházi ezt megtagadta, így nem taníthatott többé.

Az elkövetkező évek során könyvkötőnek tanult, de húga kalapüzletében is dolgozott, továbbá újságíróként és íróként is publikált, főként szociális kérdéseket érintő témákban – a kisebbségbe került magyarok, a nők, a munkásság sorsáról írt.

A kor publicistáira jellemzően szabad életmódot folytatott – ahogy ő fogalmazott: „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene” volt jellemző a mindennapjaira –, de eljegyzett menyasszony is volt 1922–23-ban.

1927-ben indult el új irányba az élete, amikor Kassán is megjelentek a Schlachta Margit szerzetesnő alapította Szociális Testvérek Társaságának tagjai. Életmódjával és stílusával különcnek számított, de a rend nem volt elutasító vele szemben. 1929-ben fogadták el novíciának való jelentkezését, első fogadalmát 1930-ban tette.

Karitatív munkáját Kassán kezdte, majd 1932-ben Komáromra helyezték át, 1934-től a felvidéki magyar nők szervezésével is megbízták. 

Az 1944. márciusban kezdődött német megszállás idején a Szociális Testvérek az üldözötteket mentették, összes budapesti és vidéki házuk hamis papírokkal ellátott bujtatottakkal telt meg. December 27-én a nyilasok a pesti Bokréta utcai munkásnőotthonban razziáztak, és a felelős vezetőket – köztük Salkaházit is – a Dunába lőtték. 1972-ben a Jad Vasem intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki.

Bánffy Miklós (1873–1950)

A neves polihisztor, művész, irodalmár és politikus Kolozsváron született 1873-ban. Az évszázadokra visszanyúló nemes családfával bíró ifjú egész életében széleskörűen érdeklődött mind az irodalom, mind a művészetek iránt, diákkorában Székely Bertalantól tanult festeni.

Egyetemi tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte, 1895-ben jogi doktorátust szerzett. Erdélyben a szövetkezeti mozgalom szervezésében vett részt, 1900-tól Berlinben segédtudósítóként dolgozott a szaktudósítói hálózatnál, majd 1901-ben országgyűlési képviselő lett.

1906-ig a szabadelvűek sorait erősítette a parlamentben, ezután Kolozsvár és Kolozs megye főispánja volt 1910-ig, amikor ismét az Országgyűlésbe került, ezúttal párton kívüli programmal. Az 1910-es években a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa volt, díszlet- és jelmeztervezőként is szerepet vállalt.

Utóbbi minőségében jelentős szerepe volt IV. Károly 1916-os koronázásán is: ő lett a koronázási parádé kormánybiztosa, békepártiként többekben nemtetszést váltott ki, hogy a menetbe a háborúban megrokkant katonákat is bevett.

Bánffy a világháború során Tisza István híve volt, az őszirózsás forradalmat követően felesküdött a Nemzeti Tanácsra. Bethlen Istvánnal és Jancsó Benedekkel megalakította Budapesten a Székely Nemzeti Tanácsot is, amely a wilsoni elvek szellemében kívánta biztosítani a székelység önrendelkezését a háború utáni rendezésben.

1944 folyamán többször megpróbálta rávenni Horthyt a kiugrásra, sikertelenül – annyit sikerült elérnie, hogy Kolozsváron harc nélkül átvonult a front, így a város elkerülte a pusztulást.

1944 után az ismét Romániához került Erdélyben szervezte újra a kulturális életet, azonban a berendezkedő kommunista rezsim egyre inkább ellehetetlenítette, minden vagyonából kiforgatták. 1949-ben Budapestre költözött, itt hunyt el 1950-ben.

Forrás: mult-kor.hu

Nyitókép: Salkaházi Sára, Áprily Lajos és Bánffy Miklós. Forrás: mult-kor.hu