Lenézett fiatal nő indította be újra Magyarországot

Váratlan, különös és nagy hatású szereplője született meg a magyar és az európai történelemnek kerek három évszázada. Bár a Mária Terézia Walpurga Amália Krisztina névre keresztelt gyerektől senki semmi jelentőset nem remélt, már fiatal korától alapvetően befolyásolta, főleg a kontinens középső részének, és azon belül Magyarországnak a sorsát. A neve Habsburg uralkodóként és nőként is legendává vált, joggal, mert egy teljes mértékben férfiak uralta világban új fejlődési pályára állította országait, még ha több intézkedését vitatta is vagy félreértette az utókor.

Öröm, és talán egy kis dohogás is belengte a bécsi császári palota kora reggelét 1717. május 13-án, amikor csecsemősírás ébresztette a Hofburg lakóit. A kellemetlen érzéseket nem az újszülött hangoskodása okozhatta környezetének, inkább a hazája jövője miatt érzett aggodalmak. Csalódást okozhatott, hogy lány volt, és senki nem gondolta, hogy ő adhat majd új lendületet a Habsburg-birodalomnak. Nagyot tévedtek a fiút váró rokonok.

Politizálás helyett vőlegény

1717. május 13-án született Magyarország és Ausztria egyik legismertebb, legnagyobb hatású uralkodója, Habsburg Mária Terézia Walpurga Amália Krisztina osztrák főhercegnő, magyar és cseh királynő, valamint német-római császárné.

A röviden Mária Teréziaként, hivatalosan, magyar királynőként címezve pedig II. Máriaként is ismert uralkodó III. Károly második gyermeke volt. Bátyja még csecsemőként meghalt, így születésekor ő volt a legidősebb császári és királyi gyermek, de apja – német-római császárként VI. Károly – egyáltalán nem őt szánta utódjául.

A birodalom feje sokáig reménykedett abban, hogy születik még egy fia, ezért a kis Treslt – ahogyan lányát becézte – nem neveltette uralkodónak. Mária Terézia tanult matematikát, történelmet, táncot, zenét, és lövészetet is, valamint elsajátított több nyelvet, de az államügyek intézésével apja nem nagyon akarta megismertetni. Egy fiatal vőlegénnyel azonban mindenképp, miután a fél Európát behálózó Habsburg-dinasztia több évszázados sikerének egyik, ha nem legfontosabb alapja a megfelelő partnerválasztás volt.

Az első furcsaság

Mária Teréziának a nála kilenc ével idősebb Lotharingiai Ferenc Istvánt szemelték ki, aki később szinte minden szempontból a lehető legjobb döntésnek bizonyult. A megismerkedésükkor még csak hétéves lány szempontjából elsősorban azért, mert egy igazi szőke herceg érkezett az életébe, és a nagyon korán kialakult, hamarosan kölcsönössé váló szerelem a korabeli források szerint halálukig tartott.

Ez volt talán az első igazán furcsa dolog a későbbi királynő pályafutásában, a gyengéd érzéseken alapuló házasságok ugyanis igen ritkák voltak ebben a korban, főleg az európai uralkodók világában. A férj a lotaringiai trónigényéről is hajlandó volt lemondani, hogy elvegye kedvesét, és ezzel beházasodhasson a Habsburg-családba.

A három évtizedig tartó frigyből – a korban nem szokatlan módon – tizenhat gyermek született. (Közülük II. József és II. Lipót is uralkodó lett, Mária Terézia több lánya pedig kiházasodott Európába, ezért később a kontinens anyósának is nevezték. A kor mércéjével tehát jellemzően sikeres pályát futottak be a gyermekei, kivéve legfiatalabb lányát, aki ennek ellenére, vagy épp ezért a legismertebb közülük. A tizenötödiknek született Mária Antónia, vagyis Marie Antoinette tragikus sorsú francia királynéként fejezte be életét, a francia forradalom idején a jakobinusok guillotine alá küldték, a propagandájukban pedig önző, pazarló, kicsapongó, sőt vérfertőző nőszemélynek állították be, ami máig hatással van a róla kialakult képre.)

A prédát látták a férfi szomszédok

Mária Terézia és Ferenc István 1736-ban házasodott össze, majd néhány évnyi viszonylagos gondtalanságuk után váratlanul meghalt a birodalom feje, a fiatal hercegnő apja. III. Károly egy magyarországi vadászkirándulásán lett rosszul – állítólag gyilkos galócát evett – majd néhány nappal később, 1740. október 20-án 55 éves korában hunyt el.

Halála felkészületlenül érte a török háborúktól egyébként is megviselt, és csőd szélén táncoló birodalmat, a leánya, Mária Terézia főhercegnő trónra lépése pedig nagyrészt az európai hatalmak jóindulatától függött. Ami azonban hiányzott – teljes mértékben – még úgy is, hogy a külföldi monarchiák nagy része korábban azt ígérte Károlynak, nem akadékoskodnak, ha netán fiú utód nélkül halna meg, és lányára kellene örökítenie az impériumát.

A valóság más lett – ahogy kiderült, hogy egy nőnek kellene ott hagyni a Habsburg-birodalmat, aki ráadásul nagyon fiatal és az államügyekben is járatlan, a szomszédok szinte azonnal kardot rántottak, hogy felszeleteljék a gazdátlannak gondolt, és prédának tekintett országot. „Mit jelent a megállapodás a jó lehetőségekhez képest?” – foglalta össze a helyzet lényegét az elsőként támadó, és egyébként szintén csak pár hónapja trónra lépett porosz király, II. Nagy Frigyes.

Komoly sérülésekkel, de túlélte

Megindultak a szomszédos bajorok és a franciák is, majd a nőnemű, így lenézett örökös színrelépése miatt kitört harcok végül Európa jelentős részére kiterjedtek, és szinte minden korabeli hatalom részt vett benne, Angliától Oroszországig. A véres tömegbirkózásból a Habsburg-birodalom végül komoly sérüléssel, de stabil állapotban tudott kikerülni – egyik leggazdagabb tartományát, Sziléziát ugyan vitték a poroszok, de a nagyhatalmi státusza megmaradt, és Mária Terézia is megőrizte trónját.

Sőt, még az osztrák örökösödési háború alatt, 1745-ben azt is kicsikarta, hogy férjét német-római császárrá válasszák. Ő, mint nő nem jöhetett szóba a poszton, de császárné lett, társuralkodóként pedig a birodalom tényleges irányítása az ő kezébe került. A szerelmi házassága után ez a nőként megszerzett erős politikai státusz volt a második és még nagyobb furcsaság a nemek egyenlőségét hírből sem ismerő korszakban. Jellemző, hogy ő volt az egyetlen nő, aki valaha Ausztria élén állt. Abban pedig, hogy mindez így alakulhatott, Magyarországnak kitüntetett szerepe volt.

Mit lépnek a magyarok?

A szomszédos országok uralkodóival ellentétben, a Habsburg-birodalom rendjei elismerték a nőági utódlást. A dinasztia tagjai már 1703-ban szerződést kötöttek a trónöröklés rendjéről az örökös tartományokban, az erről szóló, és 1713-ban nyilvánosságra hozott Pragmatica Sanctióra pedig tíz év múlva a magyar rendek is rábólintottak. A fiatal uralkodónő számára sorsdöntő volt, hogy miközben birodalmába több irányból idegen hadseregek nyomultak be, miként viselkednek a sokszor csak rebellisként elkönyvelt magyarok.

Egyértelműen kijelenthető, hogy a szorongatott Mária Terézia jól járt a pozsonyi utazásaival. 1741 nyarán – a történelemben másodikként – nagy pompa közepette magyar királynővé koronázták, majd hamarosan következett a szeptemberi diéta, ahol a magyar rendek segítségét kérte.

Nagyon hatásos volt

„Mindenkitől elhagyatva, egyedül a magyarok hűségéhez és régóta ismert áldozatkészségéhez folyamodunk. Személyünk, gyermekeink, koronánk és a birodalom végső veszedelmében kérjük a rendek haladéktalan segítségét” – mondta latinul a 23 éves királynő. Egyes beszámolók szerint a hatás kedvéért gyászruhában, a csecsemő II. Józseffel a karján lépett eléjük, sőt a legenda szerint bele is csípett a kisdedbe, hogy az sírva fakadjon. Kutatók azonban arra jutottak, hogy a kérés – vagy inkább könyörgés – ugyan valóban megtörtént, de a csecsemő nem volt jelent, őt csak később mutatta be a királynő a magyar rendeknek.

Mindenesetre utóbbiak „életüket és vérüket”, vagyis pénzt és katonákat ajánlottak fel a királynőnek, így negyvenezer újonccal bővülhetett a hadsereg. Mária Terézia később sokszor kijelentette, hogy a magyar rendek mentették meg uralmát, akiknek azonban a szóbeli hála kevés lett volna – az országnak kedvező döntéseket vártak cserébe. A királynő igyekezett is meghálálni a támogatást, megerősítette a rendeket addigi jogaikban, később visszacsatolta Magyarországhoz a Partiumot és a Délvidéket, továbbá biztosította a nemesi föld adómentességét, valamint engedélyezte a hadseregben a magyar nyelvű vezényletet.

Új szisztéma a hadseregben

A katonaság állapota kulcsfontosságú volt Mária Terézia uralma, de általában a Habsburg-birodalom jövője szempontjából is. Ezt fogalmazta meg az idős, nagy tekintélyű császári hadvezér, a törökverő Savoyai Jenő még Mária Terézia trónra lépése előtt, amikor kijelentette, a potenciális új királynő jövője szempontjából az erős ármádia többet jelent, mint bármilyen szerződés – és persze a katonaság szerepének fontosságát bizonyították a negyvenes évektől kezdődő nagy háborúk is.

Mária Terézia ezért folytatta a hadsereg elődei által is fontosnak tartott fejlesztését. A reformok legfontosabb eleme az állandó, egységes, könnyen, gyorsan bevethető haderő megteremtése volt. Korábban ugyanis minden háborúhoz nagy számú zsoldost kellett toborozni, a meglévő katonai alakulatokat pedig a városokban és falvakban szétszórva tartották, és maguknak kellett gondoskodniuk az ellátásukról. Addig minden ezrednek külön szabályzata volt, annak alapján gyakorlatozott és harcolt, még az egyenruhájuk sem volt egységes. Az új szisztémában a csapatokat nagyobb egységekben, általában ezredenként együtt állomásoztak, és az állam gondoskodott a központi ellátásukról.

Tragikus epizód

Nem mindenkinek vannak azonban jó emlékei a Mária Terézia-féle hadügyi reformokról. A székelyeknek biztosan nem. A bécsi udvar már az ötvenes évektől kísérletezni kezdett a birodalom peremén élő, lényegében nemesi státusú népcsoport kiváltságainak megnyirbálásával. Adómentességük ellenére önkényesen kivetett adókat fizettetett velük, majd amikor Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, az erőszakos sorozás az 1764-es madéfalvi vérengzésbe torkollott. A császári katonaság lemészárolt több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást.

Az ellenállás oka, hogy nem akarták elveszíteni addigi szabadságukat. E szerint ugyan kötelesek voltak a hadi szolgálatra, de csak akkor, ha az országot külső ellenség támadta meg, laktanyákba nem lehetett zárni őket.

A mészárlás után, amelyben felnőtt férfiak mellett, gyerekeket és asszonyokat is legyilkoltak, a székelyek tömegestül vándorolt ki Moldvába.

Erősnek gondolta magát, aztán elege lett

Hadseregreformjait követően Mária Terézia annyira erősnek érezte magát, hogy reális esélyét látta a revánsnak, Szilézia visszaszerzésének, amiből aztán újabb, immár több földrészre kiterjedő, XVIII. századi világégés lett – a hétéves háború. Az újabb alkalom, hogy az európai hatalmak elszámolhassanak egymással, jól beleillett az kontinens hatalmi harcainak sorába, amely folyamatos oda-vissza rendeződésekkel, ilyen-olyan szövetségek kialakulásával és szétesésével járt.

A bonyolult taktikai és stratégiai játszmák folyamatának kétségkívül egyik legfontosabb szereplőjévé vált a nagyhatalmú királynő, de ez túl sok életbe és vérbe, meg pénzbe került a birodalomnak, miközben a kezdeti helyzeten nem sikerült változtatni. A Habsburg uralkodó ezért a későbbikben, legalábbis háborúkkal már nemigen akart a status quo ellen tenni, sokkal inkább békés fejlődésre vágyott. Célja nyilvánvalóan az lehetett, hogy kimerült országai felvehessék a versenyt a felvilágosodás, abszolutizmus, valamint a társadalmi és gazdasági újítások által egyre inkább meghatározott korban.

Lassú reformokat indított el a közigazgatás, az oktatás és az egyházi élet területén. Könnyített a jobbágyi terheken, kataszteri felmérést rendelt el az örökös tartományokban, listákat vezettetett a besorozható férfiakról, új törvényeket hozott és hivatalokat nyitott meg a polgári származású hivatalnokok előtt. Hitvallása szerint az állam szolgálatára és az emberek iránti gondoskodásra tette fel életét.

Utóbbihoz egyébként éppúgy hozzátartoztak a lakosságnak látványosságot nyújtó hosszú kocsikázásai és ünnepségei Bécsben, mint a himlő elleni oltás népszerűsítése vagy az uralkodó tulajdonát képező, vadászat céljából tartott vadak lelövetése és húsuk jutányos áron történő áruba bocsátása az éhínség idején.

Új pályára állította Magyarországot is

Egyértelművé vált, hogy Magyarország fejlődése is új pályára áll, Mária Terézia alatt folyamatossá vált az anyagi és demográfiai gyarapodás, valamint beindult az ország és az államirányítás korszerűsítése, a rendek hatalmának visszaszorítása. Igaz, több ellentmondásos vagy Magyarország számára hátrányos intézkedés is született.

Fontos megjegyezni, hogy politikáját nagyban meghatározták jó érzékkel kiválasztott szakértői, újdonságnak tekinthető az uralkodót támogató tekintélyes és képzett tanácsadói gárda mérete. A fő helyet közöttük Kaunitz herceg foglalta el, aki új vágányra terelte a külpolitikát is, és a régóta fennálló franciaellenesség után tető alá hozta Franciaország és Ausztria szövetségét. Kiemelkedő szerepe volt a belpolitikában is, többek között ő dolgozta ki az uralkodónő magyarországi politikájának alapelveit.

Másképp tanított

Mária Teréziának szívügye volt az oktatás, az ő uralkodása alatt történt meg először – 1777-ben a Ratio Educationis nevű rendelettel –, hogy az állam a saját irányítása alá helyezte és szabályozta a területet, amely azelőtt az egyházak belügyének számított. Mindez a felvilágosult abszolutizmus gondolatvilágából következett, miszerint az iskolák a közjót kell, hogy szolgálják, és ezen az alapon az uralkodó jogot formálhat az iskolarendszer, a tananyag, valamint a tanárok és diákok feladatainak meghatározására.

A Nagyszombati Egyetemet 1777-ben Budára helyeztette, növelte az állami iskolák számát, erősítette az állam felügyeletét az egyházi iskolákban, és kísérletet tett az egységes tananyag bevezetésére – elrendelte a közhasznú tárgyak felvételét, gyakorlatiasabbá tette az iskolai tananyagot. A gimnázium megteremtésével összekötötte az elemi és a felsőfokú oktatást, tanítóképzőket állított fel, bővítette az egyetemi karokat, illetve újakat alapított.

Őrzött királynő, ellenőrzött papok

Hálás lehet az utókor Mária Teréziának a magyar királyi nemesi testőrség 1760-as megalakításáért is. Ennek fiatal tagjai több, a szemléletüket vélhetően jelentősen formáló évet tölthettek a magyarországi viszonyokhoz képest kulturálisan is igen fejlett császárvárosban, amellyel a középnemességnek addig nem sok kapcsolata volt. A nagy presztízsű elitalakulatban „nőttek fel” a modern magyar irodalom alapjait lerakó testőrírók, mint Bessenyei György, Orczy Lőrinc, Gvadányi József, Dugonics András vagy Pálóczi Horváth Ádám.

Bár, a királynő elkötelezett, mélyen hívő katolikus volt, egyúttal abszolutista uralkodóként is működött, aki nem csak a rendek hatalmát akarta visszaszorítani, hanem az egyházat is igyekezett az állam ellenőrzése alatt tartani. A pápai rendeleteket csak az ő engedélyével lehetett kihirdetni, az egyházi bíróságok hatáskörét szigorúan egyházi ügyekre korlátozta. A szerzetesrendek külföldön székelő főnökeinek a birodalomba való látogatását megtiltotta, az egyházi ünnepek számát csökkentette.

Birkahasonlat

Ugyancsak nagy hatású törekvése volt az ország lakosságának és gazdaságának döntő részét adó jobbágyok helyzetének rendezése. 1767-ben adta ki az úrbéri pátenst, amiben a földesurakkal szemben akarta megvédeni a jobbágyokat, illetve azok adózóképességét. Ez azért volt fontos, mert a magyar nemesek, osztrák társaikkal ellentétben az udvar többszöri kísérlete ellenére is meg tudták őrizni az adómentességüket, tőlük tehát pénzre nem számíthatott az udvar. A földbirtokosok ráadásul gyakorta túl nagy, már lázadásokat provokáló terheket raktak jobbágyaikra, valamint, szintén az ő kárukra egyre jobban növelték saját kezelésű, így tehermentes földjeik arányát.

A kincstár elemi érdeke volt tehát, hogy a jobbágytelkek ne zsugorodjanak, és azok művelőit ne zsigerelhessék ki uraik, mert azzal apasztanák az állami bevételek forrásait. „Etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk” – mondta a királynő.

Az urbárium többek közt szabályozta a földesúr által igénybe vehető robot és megkövetelhető ajándékok mértékét, amit a rendelet a földbirtok méretéhez és a föld nélküli zsellérek anyagi helyzetéhez igazított. A rendelet továbbá azt is meghatározta, hogy a telkes jobbágyoknak 1 forint füstadót is fizetniük kellett. A királynő komoly terheket szabott meg ugyan, de minimalizálta a földesúri visszaélések lehetőségét. Más kérdés, hogy az újonnan bevezetett járandóságok nem mindenhol hoztak könnyebbséget. Például az agyonadóztatott felvidéki jobbágynál jelentős enyhülésnek számított, több más vidéken azonban a terhek növekedését jelentette a pátens.

Magyar ipar helyett magyar tenger

Ennél rosszabb és egyöntetűbb volt a királynő által 1754-ben bevezetett kettős vámrendszer megítélése, amely magyar szempontból, legalábbis az iparfejlődés tekintetében rendkívül hátrányos volt. Az impérium nyugati fele és a Magyarország közti munkamegosztást bebetonozó szabályok alapján az itteni agrártermékekre a birodalmon belül – ha csak az osztrák vagy cseh tartományokig küldték az árut, és nem külföldre – alacsony kiviteli vámot szabtak, a magyar iparcikkekre azonban annál nagyobbat. Ezzel szemben a nyugati tartományokból Magyarországra érkező ipari termékekre alacsony behozatali vámot kellett fizetni.

Ezt az intézkedést azonban, bármily hátrányos is volt magyar szempontból, vélhetően nem a magyarellenesség motiválta, hanem a birodalom önellátásának biztosítása, illetve a merkantilista szemlélet, amelynek lényege, hogy olcsón kell vásárolni és drágán eladni, ezáltal minél több aranyat felhalmozni. A drága áru az iparcikk, amiből tehát minél többet kell eladni, olcsó a mezőgazdasági termék, amiből pedig minél kevesebbet.

Kicsit árnyalja csak az uralkodó Lajtán innenről nézve hátrányos iparpolitikáját, hogy 1776-ban elrendelte Fiume Magyarországhoz csatolását, amitől a magyar kereskedelem és gazdaság fellendülését várta. A királynő abban is bízhatott, hogy a kikötőváros, amelyet Horvátországtól a határ, Magyarországtól pedig Horvátország választott el, viszonylagos önállóságra tehet szert, ami meggyorsítja majd a fejlődését, és így több adót lehet tőle beszedni.

A pénzek begyűjtésében egyébként Mária Terézia, illetve a pénzügyeket vivő férje nagyon jó teljesítményt nyújtott. A házaspár rendbe tette az államháztartást, és Ferenc István kitűnő üzletemberként hatalmas magánvagyont is felhalmozott. Birtokain mintagazdaságokat, méneseket létesített, fellendítette az állattenyésztést, pártolta az ipartelepítést, manufaktúrákat szervezett. A magyarországi (ma Szlovákiához tartozó) Holicson híressé vált kerámiaüzemet, Sasváron textilgyárat alapított.

Kisebbségbe kerültek a magyarok

Szintén évszázadokra meghatározó jelentőségűk volt, a már régebb óta zajló, de Mária Terézia alatt még magasabb fokozatba kapcsoló betelepüléseknek és betelepítéseknek. A XVIII. század középső évtizedeiben újabb nagy hullámokban érkeztek a németek és románok az országba, ami a többi idegen ajkú nép térfoglalásával együtt teljesen átalakította a Magyar Királyság etnikai viszonyait. A török idők pusztításai során demográfiai mélypontra jutott magyarság félig üres országába érkező betelepülőkkel majdnem kétharmados többségre jutottak a nem magyar népelemek. Ez a folyamat alapozta meg az ország későbbi, talán legnagyobb problémáját, a nemzetiségi ellentéteket, és az abból következő trianoni döntést.

Ugyanakkor Mária Terézia nevéhez fűződik az is, hogy az akkor már körülbelül nyolcvan éve zajló állami betelepítéseket 1773-ban leállították Magyarországon, majd hamarosan a földbirtokosok ilyen irányú tevékenységét is beszüntették. 1778-ban ugyancsak ő az, aki megengedi, hogy a Bánság újból magyar fennhatóság alá kerüljön, és ott magyarok is letelepedhessenek.

A cigányokról és zsidókról is rendelkezett

Mária Terézia korában nem csak a betelepítés, hanem hangsúlyozottan a letelepítés is fontos cél volt, ami elsősorban a vándorló cigányokat célozta meg a korban kevéssé vitatott, ám nem túl eredményes módszerekkel.

A királynő 1761-ben kiadott rendeletében megtiltotta a cigány nép elnevezésének további használatát, és az új elnevezésüket tette kötelezővé – újlakosok, újmagyarok, újparasztok, németül Neubauer. Ezzel együtt megkezdték a letelepítésüket a Bánságba, de viszonylag kevés sikerrel. Ezt követően, az 1767-ben meghozott újabb és szigorúbb döntésével megtiltotta a cigányok egymás közti házasságát, valamint elrendelte, hogy a cigánygyermekeket vegyék el a szüleiktől, és más nemzetbelieknek adják át őket nevelésre.

Összességében elmondható, hogy ezzel a cigányok erőszakos integrálása és asszimilálása kezdődött meg Magyarországon. Az intézkedések egyik fő indoka az volt, hogy a vándorló életmódot folytató emberek nehezen ellenőrizhetők, adóztathatók és szankcionálhatók – ha valamilyen bűncselekményt követnek el. Ráadásul nem csak a törvény alá, de az oktatásba sem lehet bevonni őket, ami szembe ment az abszolutista, központosuló állam érdekeivel.

A buzgó katolikus királynő zsidókat érintő szabályokat is hozott, akiktől – akárcsak a protestánsoktól – vallási okokból kifejezetten viszolygott. 1746-ban kitiltotta őket Budáról, és szintén a negyvenes években úgynevezett türelmi adót vetett ki rájuk, aminek összege folyamatosan emelkedett. Ezzel együtt a század közepétől változni, enyhülni kezdett a központi kormányzat zsidókkal kapcsolatos álláspontja. Mária Terézia például 1762-ben rendeletileg eltiltotta a zsidó gyermekek erőszakos áttérítését.

Már-már idilli

Minden vitatható, ellentmondásos, és – főleg mai szemmel – elítélendő döntése ellenére, az összkép egyértelműen pozitív a rendhagyó uralkodóról, amiben a kortársak és az utókor is javarészt egyetért. A kedvező imázshoz nagyban hozzájárult személyisége is, nőként való helytállása. Az európai újkori történelem egyik első női „felső vezetőjeként” működött, de családi élete, férjével való viszonya is már-már idillinek mondható.

A házaspár sikeresen működő feladatmegosztás szerint élt. Míg az érzelmes, domináns és szigorúan vallásos, de nem bigott feleség a minisztertanácsokon ült, diplomatákat fogadott, reformokat vezetett be vagy éppen hadjáratot vezetett, addig a kissé ingatag, gyakran flegmatikus szabadkőműves férj a gazdaságot és a pénzügyeket tette rendbe.

A szörny is elismerte

Mária Terézia arra is hajlandó lett volna, hogy személyesen hadba vonuljon, és megjelenjen a csatatereken, ám egymást követő terhességei ezt nem tették lehetővé. Ennek ellenére „a porosz szörny”, Nagy Frigyes is elismerte erényeit, egy alkalommal kijelentette: „Végre van a Habsburgoknak egy férfijuk, és ez egy nő!”

A házaspár életének jellemző epizódja volt a Ferenc István német-római császárrá koronázást követő frankfurti városházi díszebéd. Ezen hagyományosan a Német-Római Birodalom főméltóságai szolgáltak fel, és az eseményen csak férfiak vehettek részt. Mária Terézia azonban – hetedik hónapos terhesen – kierőszakolta a bejutást, és férje oldalán részt vett a díszebéden.

Jobb, mint egy férfi

A kortársak részéről nem sok bizodalommal megkezdett uralkodása során Mária Terézia végül bebizonyította, hogy egy nő épp olyan jó, vagy akár jobb uralkodó lehet, mint egy férfi. A központosított állam alapjait lerakó, és egy lassú, de minden téren előrevivő reformfolyamatot beindító királynőt már ellenfelei is elismerték. „Dicsőséget szerzett mind a trónnak, mind a nemének” – jelentette ki szintén a nagy vetélytárs porosz király.

Történészi megítélés szerint tehát Márai Terézia úttörő volt saját területén és saját korában. Nem csak megújította birodalmát, hanem mondhatni, véghezvitte a lehetetlent, és még a női egyenjogúság felé vezető úton is megtette az első lépéseket.

„Tudod, hogy mindenben alá vagyunk rendelve”

Ezzel együtt, az uralkodónő gondolkodása nem tudott teljesen elszakadni a korszellemtől. Ő is elfogadta, hogy a férfiak a nők fölött állnak, amit természetesnek tartott. Férje és társuralkodója, Ferenc, annak ellenére, hogy alig kapott szerepet a politikában, sosem érezhette úgy, hogy ez a hierarchia megfordult volna. Mária Terézia, a lányainak írt leveleiben hosszan oktatta őket erről. „Tudod, hogy mindenben alá vagyunk rendelve férjünknek, engedelmességgel tartozunk neki, egyetlen törekvésünk az kell, legyen, hogy kiszolgáljuk, hasznosak legyünk számára, legjobb barátunkká tegyük” – írta 1766-ban Mária Krisztina nevű gyermekének.

Szomorú is, vidám is

Férje 1765-ös halála után Mária Terézia vigasztalhatatlan volt, hosszú haját levágatta, drága ékszereit eladta vagy elosztogatta. Élete hátralevő részében özvegyhez illő feketében járt. Az innsbrucki várnak azt a szobáját, ahol Ferenc István meghalt, emlékkápolnává építette át, és gyakran látogatta férje nyughelyét. Idős korában, amikor már nem tudott lépcsőt járni, kötélre függesztett karosszékben eresztették le a Császár-kriptába.

A királynő visszavonult a társasági élettől, fiát, II. Józsefet vette maga mellé társuralkodónak, de nézetkülönbségeik támadtak. A megfontolt reformerként viselkedő Mária Terézia nem tudta elfogadni fia reformeszméit, amelyeket túlzónak ítélt, például a vallási tolerancia gondolatát is.

1778-1779-ben egészsége megromlott, köhögési rohamok gyötörték, és egy megfázás után már nem épült fel. Élete 1780. november 29-én ért véget Bécsben, teste a Habsburgok hagyományos temetkezési helyén, a Kapucinusok kriptájában nyugszik férje oldalán.

Mária Terézia ügyelt rá, hogy szerelmével közös végső földi állomása, annak megjelenése összhangban legyen a múltjukkal, személyiségükkel, ezért már jóelőre elkészítette nyughelyüket. A díszes, kettős márvány szarkofág a házaspár egész alakos szobrát ábrázolja – vidám társalgás közben.