Romváros az Altiplanón

Peru délkeleti és Bolívia nyugati részén, nagyobbrészt az utóbbi ország területén emelkedik az Andok gigászi hegyláncai, égbe nyújtózkodó csúcsai által körülölelt, 3600-4000 m magasan fekvő, száraz, hideg éghajlatú, ritka levegőjű dél-amerikai magasföld, az Altiplano. A fennsíkot birtokló két ország határán a Föld legmagasabban fekvő nagy tava, a Titicaca-tó víztükrén csillognak a Nap itt nem sok meleget hozó sugarai. A tótól délre pedig egy hatalmas romváros roppant kőépítményei rajzolódnak ki a szinte állandóan derült ég kéklő háttere előtt. Ez Tiahuanaco, megannyi megoldandó rejtély otthona.
A település valaha közvetlenül a tóparton terült el, amit kikötője, a Pumapunku is bizonyít, ám a vízszint lecsökkenése következtében a romos város az eltelt sok-sok évszázad, ha nem évezred során mára 15 kilométerre került a Titicacától. Területén járva az embert leginkább az építményeket alkotó, homokkőből, bazaltból, mészkőből, andezitből, valamint igen kemény, nehezen megmunkálható – ám mégis remekül megmunkált – dioritból és gránitból faragott kőtömbök mérete, valamint kidolgozottságuk precizitása lepi meg. A falakat kötőanyag nélkül, de roppant pontosan egymáshoz illesztett kőtömbökből húzták fel, az utóbbiak felületét tökéletesen lesimították, sokuk felső, alsó, jobb és bal oldalán pedig többszörös, lépcsőzetesen mélyülő, egykor egyenes vonalú és teljesen szimmetrikus, mára viszont letöredezett élű vágatok találhatók, melyek lépcsőzetesen mélyülnek a kőtömbök oldalfalainak a síkjába. Egyes falszakaszokon a kőtömböket legószerűen illesztették egymáshoz, ugyancsak nagy precizitással. A legószerű egymásba illesztés, valamint az említett többszörös vágatok elkészítése még a technika jelenlegi fokán is igen nehéz feladat lenne, úgyhogy csak ámulhatunk rajta, miként tudták mindezt elvégezni a régmúltban.
Egyes helyeken mindössze pár mm mély és széles, teljesen egyenes bevágásokat ejtettek, melyekben pár centiméterenként, szabályosan sorakozó, apró, azonos átmérőjű kis furatok sorakoznak. Nem egy furatnál a fúró nyoma sem látszik, úgy tűnhet, mintha erős lézersugárral (!) készítették volna el ezeket. Bizonyos helyeken a kőtömböket réz-arzén-nikkel ötvözetből készült kapcsokkal rögzítették egymáshoz, ami teljesen egyedülálló a közép- és dél-amerikai civilizációk esetében. Azt pedig máig sem derítették ki, honnan bányászták ki, s hol készítették elő feldolgozásra az érceket.
Sok kőtömb mérete is elképesztő. Súlyuk nem ritkán eléri a 40-50 tonnát. A Pumapunku (vagyis a kikötő) lézerprecízséggel vágott kövei egy kirakós játék darabjaiként illeszkednek egymáshoz. A T-alakú móló és a hozzá kapcsolódó dokkok pedig egyszerűen óriásiak. Például az öt méter magas móló mindegyik oldala 150 méter hosszú, kőtömbjei 100-150 tonnások. Ugyancsak hatalmas méretű a romos Akapana, Dél-Amerika legnagyobb, lépcsőzetes piramisa, melyből csak a legalsó szint egyik részlete vészelte át épségben az eltelt évszázadokat, ha nem évezredeket. A hat, egyedülálló alaprajzú, T-alakú teraszból álló piramist a közeli Quimsachata-hegy ormainak a mintájára készítették el, oldalában pedig vízelvezető csatornákat véstek a kövekbe. A régészek véleménye szerint a 17 m magas, 200 méteres oldalhosszakkal rendelkező, templomként működő piramison – esős napokon – a csatornákon átfolyó víz robajától kísérve, termékenységi szertartásokat végezhettek, s több jel arra utal, hogy ennek a civilizációnak is – a többi újvilági és némelyik óvilági ókori kultúrához hasonlóan – volt egy árnyoldala, az emberáldozat, amelyre ugyancsak az Akapanán került sor.
A templompiramistól északra található egy 135-ször 130 méteres, téglalap alakú, magasított tér, a Kalasaya. Trapézszerű kőtömbökből egyberótt falába – egymástól szabályos távolságokra – roppant monolitokat építettek bele, melyek egyike 7,5 méter magas, mintegy 10 tonnás kőoszlop, de a többi monolit magassága is eléri a 3,5 méteres magasságot. Az építmény a kutatók szerint csillagvizsgálóként működött, monolitjai segítségével meg tudták állapítani a téli és a nyári napfordulót, az őszi és a tavaszi napéjegyenlőséget.
Tihahuanacó nem egy falába – talán utólag – kő szoborfejeket illesztettek, s jellemzőek a hatalmas, egyetlen sziklából kifaragott kapuk. Az utóbbiak közül a legismertebb a Kalasasaya északnyugati sarkánál álló, egyetlen, szürkészöld andezittömbből kivésett Napkapu, mely három méter magas, és 3,75 méter széles. Keleti homlokzatán, a kapunyílás fölött egy, a feltevések szerint mitikus lényt, az ún. botos istent ábrázoló dombormű látható, mely nevét a két kezében tartott botokról kapta. Fején 17 sugárból álló koszorú látható. Vajon napsugarakat ábrázolnak, és a botos isten a tiahuanacóiak napistene volt? Ki tudja… Tőle jobbra és balra reliefek sorakoznak, s ábráik jelentését máig sem sikerült megfejteni. Van olyan feltevés, hogy naptár lenne, egyesek pedig néhány faragott motívumot stilizált elefántfej-ábrázolásoknak tartanak. S egykor élt is az Andokban egy elefántféle, a Cuvieronius, csakhogy ez a faj Kr. e. 10 ezer körül kihalt. Így ha ezek a faragványok csakugyan elefántfejeket ábrázolnak, akkor fel kellene tételeznünk, hogy Tiahuanaco már ebben az ősi korban is állt, korábban, mint a legősibb ismert város, a Kr. e. 8000 táján épült közel-keleti Jerikó…
A legtöbb régész viszont arra a következtetésre jutott, hogy a település a Kr. e. I. évezredben kezdett kialakulni, Kr. e. 300 és Kr. u. 300 között várossá fejlődött, majd lakói 400-ra birodalmat építettek ki, mely a Titicaca-tó medencéjén kívül kiterjedt más, jelenleg Peruhoz és Bolíviához tartozó területre, sőt a mai Chile egyes északi vidékeire is. 600 és 700 táján épültek fel roppant épületei, s kőburkolatú utakkal kötötték össze a birodalom más városaival.
Kidolgoztak egy zseniális növénytermesztési módszert. Hat méter széles, 200 m hosszú és egy méter magas töltéseket alakítottak ki előbb a Titicaca-tavat tápláló Katari folyó tágas völgyében, majd további három közeli völgyben. A töltések között három méter széles csatornák húzódtak, melyek nemcsak vizet biztosítottak a növénytermesztéshez (a száraz Altiplanón kizárólag öntözéses földművelést lehet folytatni), nemcsak nitrogénben és algákban gazdag iszapjuknak látták hasznát a töltésföldek feljavításában, hanem kedvező mikroklímát is teremtettek. A csatornák vize éjjel kibocsátotta magából a nappal elnyelt hőt, védte a növényeket az éjjeli hidegtől, és meghosszabbította a növények növekedési időszakát. Régészek és mezőgazdasági szakemberek nemrégiben rekonstruáltak néhány ilyen töltésföldet, s kiderült, hogy míg a vidéken hagyományos termesztési módszerekkel hektáronként 2,4 tonna, a modern mezőgazdasági technológiával pedig 14,5 tonna burgonyát lehet termeszteni, addig a töltésföldeken hektáronkénti 21 tonna termést takarítottak be. Többet, mint a ma korszerűnek számító technológiával!
950 körül azonban drámai gyorsasággal összeomlott a Tihuanacói Birodalom, magában a városban pedig hirtelen abbamaradtak az építkezések, és a település elnéptelenedett. Nem tudjuk, mi lett a lakóival, ahogy azt sem, hogy ha esetleg elvándoroltak, miért nem alapítottak új települést, hasonlót az elhagyott otthonukhoz. És az sem tisztázódott, miként voltak képesek felépíteni egy ilyen különleges építési megoldásokban bővelkedő várost. Tiahuanaco még mindig a rejtélyek ősi romvárosa.