Trópusi paradicsom a jégsivatag helyén: a zöldellő Antarktisz

Az Antarktisz, földünk ötödik legnagyobb kontinense ma döntő részben kietlen, dermesztő jégsivatag. A földség túlnyomó részét két-három kilométeres vastag jégpáncél borítja, melyből csak a legmagasabb, kopár, sziklás, havas hegycsúcsok, hegygerincek emelkednek ki, és itt mérték a földi hidegrekordot: – 93,2 (!) Celsius-fokot. A fagyos világrész roppant gleccserei helyenként még a környező tengerekre is rátelepedtek, így alakult ki az Atlanti-, illetve a Csendes-óceán felől a kontinensbe beékelődő Ross-, valamint a Weddell-tenger nagy részét beborító két hatalmas jégmező. Ám a földtörténeti múltban merőben más volt a jeges kontinens éghajlata…
A földtörténeti ókor vége felé, 200-300 millió évvel ezelőtt a nagy déli világrész, a Gondwana-föld (ez töredezett szét később Afrikára, Dél-Amerikára, Indiára, Ausztráliára, Madagaszkárra és az Antarktiszra), valamint a nagy északi kontinens, az utóbb Észak-Amerikára és Eurázsiára szakadó Laurázsia egyetlen hatalmas szuperkontinenssé, a Pangeává forrt össze. Ennek északi része a trópusokon és az Egyenlítő mentén húzódott, a déli része viszont a déli sarkvidékre tolódott, s itt következett be a jelenlegi, 2,7 millió éve tartó jégkorszak előtti utolsó jégkor, a perm-karbon eljegesedés, melynek számos nyomát megtalálták.
A földtörténeti középkorban (a mezozoikumban) azután – a Pangea lassú feldarabolódása kezdetén – a jelenlegi Antarktisz is északabbra csúszott, és lehűlése előtt meleg, majd mérsékelt éghajlat uralkodott rajta.
Jane Francis, a nagy-britanniai Leeds Egyetem professzora szerint a tudományos vizsgálatok arra utalnak, hogy százmillió évvel ezelőtt az Antarktisz trópusi paradicsom volt. A mezozoikum „uralkodói”, a dinoszauruszok is meghódították a hatodik kontinenst, mely akkor még összefüggött Dél-Amerikával, Afrikával és Ausztráliával. Már a korábbi évtizedekben is feltárták a zömök, páncélos dinoszauruszok, az ankylosaurusok, a két lábon járó kacsacsőrű dinoszauruszok (a hadrosaurusok) és más őshüllők kövületeit (fosszíliáit). A közelmúltban pedig az Ignacio Alejandro Cerda argentin őslénykutató által vezetett tudóscsoport az Antarktisz melletti James Ross-szigeten feltárt egy sauropodacsigolyát. A sauropodákról tudnunk kell, hogy a másfél száz faj által alkotott dinoszauruszcsoport tagjaira hosszú nyak, kicsiny fej, hosszú farok és hatalmas testméret volt jellemző. Ráadásul az említett déli sarki szigeten éppen egy titanoszauruszmaradványra bukkantak, mely azt bizonyítja, hogy az akár 40-45 méter hosszúra is megnövő, 100-200 tonnás testsúlyt is elérő, valaha létezett legnagyobb szárazföldi állatok is éltek ezen a tájon.
A hollandiai Utrecht Egyetem két tudósa, Henk Brinkhus és Peter Bijl irányításával egy kilométer mélyre fúrtak az Antarktisz melletti tengerfenéken, a Wilkes-föld közelében, s a fúrások nyomán arra a következtetésre jutottak, hogy a jelenleginél lényegesen több szén-dioxidot tartalmazott az ősi légkör, melynek következtében az adott területen trópusi meleg uralkodott. Még 55 millió éve, a földtörténeti újkor kezdetén is forró éghajlat uralta az Antarktiszt, mely Indiától és Afrikától már elszakadt, ám még összefüggött Dél-Amerikával és Ausztráliával. A mélyfúrások során számos ősi emlős, köztük erszényes oposszumok és méhlepényes hódok maradványait is felszínre hozták. Megjegyzendő, hogy az erszényesek Dél-Amerikából, az Antarktiszon keresztül vándoroltak be Ausztráliába, s míg Dél-Amerikában mára az oposszumok maradtak az ősi jellegű emlősök utolsó maradékai, addig Ausztrália emlősállományát ma is döntő részben erszényesek alkotják.
Az argentin Antarktisz-kutató Intézet tudósai a ma már jeges világrész közelében fekvő Seymour-szigeten egyetlen, eddig ismert teknősfajhoz sem tartozó páncéltöredékeket fedeztek fel. Még ebben az időben is, a földtörténeti újkor 55,8 millió évvel ezelőtt kezdődött, és 33,9 millió éve véget ért eocén időszakában is lényegesen melegebb volt a legdélebbi kontinens, mint ma. Az időszak elején esőerdők borították, s bár lassan hűlni kezdett a klímája, még később is mérsékelt éghajlat uralkodott rajta.
Az amerikai Louisiana Állami Egyetem kutatója, Sophie Warny nagy mennyiségű pollent (virágport) és moszatot talált a Ross-jég alatt feltárt, 15-20 millió évvel ezelőtti, miocén időszaki üledékmag-mintákban, melyek arra utalnak, hogy a miocén közepén is melegebb éghajlat uralkodott itt, mint ma. Az Antarktisz part menti területeinek nyári átlaghőmérséklete nagyjából +7 Celsius-fok körül mozgott, 11 Celsius-fokkal volt itt melegebb, mint ma.
A vizsgálatok szerint a jelzett korszakokban a jelenleginél magasabb volt a légköri szén-dioxid szint, ami talán az aktív lemeztektonikai mozgásokkal együtt járó heves vulkáni működéssel magyarázható. Emellett az Antarktisz akkor még nem csúszott le a déli pólusra, s míg összefüggött Ausztráliával, a kelet felől érkező meleg tengeráramlások – Ausztráliának ütközve – részben délre fordultak, körülfolyták az Antarktiszt, melegen tartva annak klímáját. Miután viszont a hatodik földrész különvált Ausztráliától, és levándorolt a déli sarkra, befagyott…

Kizöldülhet-e még? A globális felmelegedés következtében az elmúlt fél évszázadban jelentősen elszaporodott az antarktiszi sédbúza, nyaranta mind nagyobb területek borulnak zöldbe. A kontinens melletti szigeteken pedig a mohák mellett felemásvirágú szegfűvel is találkozunk. Nem valószínű viszont, hogy a közeljövőben elolvadna az irdatlan mennyiségű antarktiszi jég – ami jó is, mert úgy megemelné a világóceán szintjét, hogy hatalmas part menti területeket borítana el a tenger…

Újfalussy Géza
Kárpátalja.ma