Új kutatások az indoeurópai őshazáról

Ismét biológusok kapcsolódtak be az őshaza kutatásába, de ezúttal nem pollenanalízisről van szó.

Milyen módszerrel dolgoztak, és mire jutottak? A nyelvészek azt mondják, hogy nincs ki minden kerekük – vagy legalábbis valami hasonlót.

Az indoeurópai őshaza helyéről, azaz arról, hogy hol beszélték a ma indoeurópainak nevezett nyelvek ősét, régi vita folyik. Az egyik elképzelés szerint az alapnyelvet az úgynevezett dél-orosz sztyepén, azaz a mai Ukrajna területén és a Kaukázustól északra fekvő síkságokon beszélték i. e. 3500 körül és elterjedése a kerék és a kocsi feltalálásának köszönhetően terjedt el. Egy másik elképzelés szerint az alapnyelvet jóval korábban, i. e. 7500 és 6000 között beszélhették Anatóliában, és sikeressége egy mezőgazdasági forradalomnak, a földművelésnek köszönhető.

A vitába ezúttal biológusok szálltak be az új-zélandi Aucklandi Egyetemen dolgozó Quentin Atkinson vezetésével. Módszerük számítógépes statisztikára épül. Lényege a következő.

Atkinson és kollégái 83 mai nyelvből és 20 korábbi nyelvállapot alapszókincséből vettek mintákat. Csak azokat vették figyelembe, melyek minden bizonnyal alapnyelvi eredetűek, a kölcsönzéseket kizárták. Azt, hogy egy-egy alapnyelvi szó az adott nyelvben fennmaradt-e, vagy sem, 0-val vagy 1-gyel jelölték: így minden nyelvet egy hosszú számsor jellemzett. Minden nyelvhez időt földrajzi elhelyezkedést is rendeltek: a maiakhoz azt, ahol ma beszélik őket, a régebbiekhez azt, amikortól és ahonnan nyelvemlékeik származnak. Ezek képezték a fa leveleit, azaz egy gráf végpontjait.

Ezek után egy Monte Carlo Markov-láncnak nevezett matematikai modell segítségével megpróbálták meghatározni, hogy miként alakulhattak ki a mai nyelvek – pontosabban azt, hogy hogyan rendezhetőek a leglogikusabb gráfba az adott számsorok. Mivel egy-egy szó a nyelvekből csak kiveszhet, nem jelenhet meg, a nyelvek története során az adott számsorokban csak az 1-esek cserélődhetnek le nullára. Ha egy nyelvállapotban egy szó lenullázódik, az összes származéknyelvben nulla lesz. Azok a nyelvek, amelyekben hasonló helyen vannak a nullák, nagy valószínűséggel összetartoznak.

Ez a módszer nem rossz kiindulópont a nyelvek rokonságának megállapításához. Ugyanakkor észre kell venni, hogy kissé egyoldalú. Először is, kizárólag a szókincsre összpontosít, a nyelvtan és a hangtan változásait figyelmen kívül hagyja. A szókincsen belül csak a veszteségeket veszi figyelembe, az újításokat nem. Helyes az a kiindulópontja, hogy nem a hasonló, hanem a rokonítható szavakat veszi figyelembe – azonban annak megállapításához, hogy mely szavak rokoníthatóak, már kell elképzelésünknek lennie a nyelvek történetéről, ezen belül rokonsági viszonyaikról is. Ezek az elképzeléseink befolyásolják, hova kerül 0, hova 1, tehát befolyásolják a végeredményt is. Szó sem lehet tehát arról, hogy a „nyers adatok” által sugallt megoldásokra gondoljunk.

Természetesen bonyolult matematikai modellre van szükség a hasonlóságok megállapításához, hiszen a szavak egymástól függetlenül is nullázódhatnak. Az azonban kevéssé valószínű, hogy két teljesen utat bejáró nyelvből ugyanazok a szavak vesszenek el. A matematikai modellt bonyolult számítógépes eljárással során alkalmazzák: először véletlenszerűen rendezik össze a nyelveket, majd az így kialakult gráfot véletlenszerűen módosítgatják, ellenőrizve, hogy van-e jobb megoldás is. Sok-sok próbálkozás (milliós nagyságrendű módosítás!) után már úgy tűnik, nincs értelme a további módosítási kísérleteknek: ezt az állapotot tekintik végeredménynek.

A kutatások eredménye azt mutatta, hogy az indoeurópai őshaza Anatóliában, és nem a dél-orosz sztyeppéken volt. Arról azonban nem szólnak a források, hogy földrajzilag pontosan hogyan határolták be a nyelvek helyét. Míg ugyanis a fenti módszer többé-kevésbé jónak tűnik a nyelvek rokonsági viszonyai közötti meghatározásra, aligha hihető, hogy a nyelvet beszélő közösségek helyéről is ilyen bizonyossággal mondhat valamit – hiszen a beszélőközösségek bármikor vándorolhatnak. Ha a fenti animációt alaposabban végignézzük, az a meglepetés érhet minket, hogy pl. 1000 környékén sem Hispániába, sem Kijev környékére nem terjedtek ki az indoeurópai nyelvek. Sőt, az utolsó kockán, 1974-ben a vándorlások még csak Moszkva felé tartanak – valójában erre az időre az orosz bőven kiterjedt már Kamcsatkáig.

Ha a módszerből indulunk ki, akkor azt látjuk, hogy az adott nyelveket ahhoz a helyszínhez kötik, ahonnan a nyelvemlékek származnak. Márpedig a legrégebbi nyelvemlékek az i. e. 20. századból Anatóliából, illetve Északnyugat-Indiából származnak, a dél-orosz sztyeppékről ilyenek nem maradtak fenn. Azt viszont tudjuk, hogy ezen a területen is beszéltek iráni nyelveket: erre többek között a finnugor nyelvek iráni jövevényszavai szolgáltatnak bizonyítékot. A hely meghatározásához tehát nem elég a nyelvemlékekből kiindulni.

A kritikusok felróják azt is, hogy az anatólai őshazára vonatkozó elképzelés nem magyaráz meg bizonyos tényeket. Nevezetesen azt, hogy az indoeurópai alapnyelvben már megvoltak olyan szavak, mint a ‘kerék’, ‘tengely’, ‘kocsirúd’, ‘járművön utazik vagy szállít’. Ha az indoeurópai nyelvek Anatóliából és jóval a kerék feltalálása előtt terjedtek volna szét, ezek a szavak nem lehetnének közös eredetűek az indoeurópai nyelvekben.