A kisebbségek kárára képzelte el Csehszlovákiát Beneš a második világháború után

Az 1940-es évek magyar demográfiai katasztrófáinak egyikét, a Magyarország és Csehszlovákia közötti lakosságcsere-egyezményt 78 éve, 1946. május 14-én szavazta meg a magyar Nemzetgyűlés. A csehszlovák erőltetésre létrejött nemzetközi szerződéshez semmiféle magyar érdek nem fűződött, az az új csehszlovák állam etnikai homogenizációját szolgálta – az ilyet hívják győztes fölénynek. A fasiszta Szlovákia figyelmen kívül hagyásával a győztesek közé avanzsált Csehszlovákia túl is lépte a szerződésben foglaltakat: körülbelül húszezer magyarral többet fosztott meg (állampolgárságán túl) lakóhelyétől, mint amennyi szlovák önkéntes jelentkezett a lakosságcserére Magyarországon. A vészterhes időszakot a kollektív bűnösség jegyében elkövetett népirtások, deportálások, kényszermunka-táborok és jogfosztások tarkították: nem csoda tehát, hogy az 1946–1948-as lakosságcsere bemutatására a történelemoktatás a kelleténél kevesebb figyelmet szentel.

Felvidéki magyar tragédia

A 2. világháború közvetlen következményeivel együtt számos közép-európai nép számára tartogatott demográfiai szempontból könyörtelen fordulatokat, köztük nekünk, magyaroknak is. A háború folyamán odaveszett több mint nyolcszázezer katona és polgári személy után a magyar népesség fogyása a „felszabadulás” után is folytatódott.

A Tito és Maniu vezette délvidéki és székelyföldi népirtások a legszerényebb becslések szerint is további tízezrek életét követelték, de 1944-45-ben kezdődött meg a (trianoni) határokon túli magyarok tömegeinek koncentrációs táborokba való internálása is az egykori kisantant mindhárom államában. A veszteséget csak tetézte a Szovjetunióba hurcolt foglyok száma.

A felvidéki magyarok sem számíthattak semmi jóra az újdonsült csehszlovák uralom eljövetelével. A frontvonal végigvonulásával 50 ezren kerültek a GULAG-ra, 36 ezer embert pedig nyomban Magyarországra toloncoltak. Az ún. III. Csehszlovák Köztársaság (1945–1948) Edvard Benešsel az élen a magyarkérdést a németekéhez hasonlóan kívánta rendezni.

Beneš tisztában volt az I. Csehszlovák Köztársaság (1918–1938) életképtelenségével, így erőszakkal kísérelte meg az újjáalakított államot homogénné tenni, amire a háború végkimenetele jó alkalmat teremtett. A célt részben elérték: hárommillió némettől sikerült megszabadulniuk, Kárpátalját „átengedték” a Szovjetuniónak, a szlovák testvérnemzetet pedig végre elismerték.

Már csak a magyarokkal kellett valamit kezdeni. A potsdami konferencia ugyan csak a németek kitelepítését írta elő (hazánkra nézve is), de a csehszlovák államfő akkorra már hozzálátott a magyarellenes intézkedésekhez.

Törvényhozás híján Beneš elnöki dekrétumokban rendezte a felmerülő kérdéseket: az 1945-ben hozott száz ún. „Beneš-dekrétum” közül 33 érintette közvetlen vagy közvetve a magyar és a német kisebbségeket. Ezek vagyonelkobzást, nemzetiségi alapú földosztást jelentettek, sőt a hírhedt 33/1945. sz. dekrétum többségük állampolgárságának elvételét eredményezte.

Ilyen körülmények között kezdődtek meg a lakosságcserével kapcsolatos tárgyalások, melyet a cseh és szlovák politikusok a kitelepítés első fázisának tartottak. 1945 szeptemberében Gyöngyösi János, Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc kormányának külügyminisztere kijelentette: csak területtel együtt hajlandó átvenni a magyarokat.

1946. telén végül dűlőre jutottak a felek. A február 6–10. közötti tárgyalásokon Gyöngyösi a jogfosztások és széttelepítések beszüntetésére is ígéretet kapott. A megegyezés alapján 27-én Budapesten aláírt egyezmény végrehajtása már egy héten belül megkezdődött, de a dokumentumokat csak május 15-én cserélték ki Prágában, míg Magyarországon júniusban vált törvénnyé.

Mi volt az egyezményben?

A Nemzetgyűlés által megszavazott 1946: XV. törvénycikk tehát legitimálta a február 27-én Budapesten megkötött magyar és szlovák nyelvű lakosságcsere-egyezményt.

A szerződés szerint a jelentkező, névjegyzékbe vett személyek számával megegyező, állampolgárságától megfosztott magyart állt jogában a csehszlovák kormánynak Magyarországra áttelepítenie. Ez számtanilag paritást jelentett, de míg a magyarországi szlovákok önkéntes alapon költözhettek, addig az egyezmény és a törvény „telepíttetnek át” szavai mögött a kényszertelepítés állt.

A diszparitást tehát a szülőföldhöz és szabad lakhelyválasztáshoz való jog elvétele és az önkéntesség közötti különbség adta. A szlovákiai magyarság 1945-ös meghurcolása, és szinte teljes jogfosztása után ez a különbség nem volt meglepő.

A kölcsönösség jegyében mindkét állam biztosította a közlekedési körülményeket és a területére érkezett új lakosoknak azonnal megadta a magyar – illetve a csehszlovák állampolgárságot.

Az áttelepülők az egyezmény szerint „kártérítést” kaptak a küldő államtól ingatlanvagyonukért (de csak 50 hektárig), míg ingóságaikat vám-és illetékmentesen magukkal vihették. A küldő államok kötelezték magukat a kitelepülők esetleges adóhátralékainak elengedésére is.

A kölcsönösség elvét az is sértette, hogy a magyar fél eleve „deficittel” indult: az I. bécsi döntést követően a visszatért területre költöző magyar nemzetiségűeket, akiket már 1945-ben kitoloncoltak, nem számolták bele a lakosságcserébe. Ez volt a fentebb említett 36 ezer ember.

Az egyezmény aláírását követően 1946. március 4-én alakult meg a feladatukra utalóan frappánsan „CSÁB”-nak rövidített Csehszlovák Áttelepítési Bizottság.

Az 1941-es magyar népszámlálás 76 ezer szlovák anyanyelvűt talált a trianoni határok között (a szlovák származásúak száma ennek másfélszerese volt). A CSÁB mindezek ellenére egy 96 ezer nevet tartalmazó névsort adott át a magyar kormánynak 1946 nyarán.

Prága valódi célja ugyanis Csehszlovákia magyaroktól való megtisztítása volt – ezért igyekeztek minél nagyobb számot megadni, hogy még több magyart küldhessenek el a másik oldalon.

A csehszlovák névsor több mint húszezer olyan ember nevét tartalmazta, akik már elhunytak, eltűntek, vagy már évekkel ezelőtt elköltöztek. A magyar hatóságok ellenőrzésén fennakadt a szélhámosság, így a Magyarországról Szlovákiába telepítendő személyek száma 73 ezer főben állapodott meg.

1946. május 10-én a prágai törvényhozás ellenszavazat nélkül fogadta el a lakosságcsere-egyezményt – ami nem meglepő, lévén hogy azt csak cseh és szlovák képviselők alkották. Ugyanezen a napon került a magyar Nemzetgyűlés elé az ügy.

A lakosságcsere végrehajtása csak az 1947. február 10-én megkötött párizsi békeszerződés után vette kezdetét. 1947 tavasza és 1948 ősze között 73 273 magyarországi jelentkezőt költözettek zömmel a Csallóköz és Érsekújvár vidékére, hogy megbontsák az egykor színmagyar területet.

Ugyanekkor a csehszlovák kormány ennél több magyart jelölt ki áttelepítésre a Csallóköz, Ipolyság, Losonc, Rimaszombat és Királyhelmec vidékéről, azaz közvetlen a határok mellől. A lakóhelyüktől megfosztott magyarok új otthona a Dunántúli-középhegység, Budapest, Miskolc, Nyíregyháza környéke és természetesen a Viharsarok lett.

A kitelepített magyarokra vonatkozó számadatok eltérnek, 80 és 100 ezer között mozognak. A csehszlovákok ugyanis – túllépve a 73 ezres határt – folytatták a kitelepítést. 1948 augusztusában már két kommunista állam (pontosabban a Csehszlovák Kommunista Párt és a Magyar Dolgozók Pártja) egyezett meg a kényszermigráció leállításáról.

A lakosságcsere jelentősen hozzájárult az etnikai viszonyok megváltozásához. A trianoni Magyarország területén 1941-ben élő 75 ezer szlovákból 1949-re mindössze 26 ezer maradt. Ha hozzávesszük ehhez a németek kitelepítését is, akkor kijelenthetjük: Magyarország 1949-re homogén nemzetállam lett, ahol a népesség 98,6%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek.

Ezzel szemben a Felvidék magyarsága a világháború után tetemesebb veszteségeket könyvelhetett el. Az 1930-as népszámlálás 570 ezer magyart talált Szlovákiában (rengeteg kettős identitású inkább szlováknak vallotta magát), 1950-re pedig 354 ezerre csökkent a számuk.

Ez utóbbira azonban a „reszlovakizálásnak” való ideiglenes behódolás nyomta rá a bélyegét (a magyarok szlováknak vallották magukat és anyanyelvük használatát otthonra korlátozták), a magyarság valójában félmillió körüli lelket számlált. Mégis az önkéntes elvándorlásokat követően a csehszlovák-magyar lakosságcsere volt a határon túli magyarság legnagyobb vesztesége a 2. világháborút követő években.

Forrás: mult-kor.hu

Nyitókép: múlt-kor.hu/Fortepan/Rózsa László