Egész Magyarország gyászba borult 1920. június 4-én

„A mai napon Magyarország egy történelmi fordulóponthoz érkezett. Ma írják alá azon békeszerződést, mely ezeréves országunk feldaraboltatását kimondja” – nyitotta meg beszédét a házelnök a parlamentben 1920. június 4-én, a trianoni béke aláírásának napján. Napjainkban rengeteget hallhatunk, olvashatunk különféle elemzéseket, kutatásokat a békeszerződés okairól, következményeiről és hatásairól. Arról azonban már kevesebbet esik szó, hogy mi is történt azon a bizonyos napon. Így ma, a trianoni béke 104. évfordulóján azt mutatjuk be, hogyan telt 1920. június 4. Versailles-ban, illetve mi történt Budapesten a korszakhatárt jelentő napon, hogyan érzékelte az ország népe a sokkot.

Miről kapta a nevét Trianon?

Érdemes mindenekelőtt bemutatnunk az aláírás helyszínét, ugyanis máig tévesen adja meg azt számtalan kézikönyv, útikönyv, sőt iskolai történelemkönyv is.

A francia „Napkirály”, XIV. Lajos (1643–1715), Versailles palotakomplexumának alapítója adott parancsot egy parkban fekvő kisebb palota, a „Porcelán Trianon” megépítésére.

Nevét az onnan elköltöztetett Triarnum falucskáról kapta.

Az építkezések 1670-ben kezdődtek, de az abszolutista király szeszélye megváltoztatta a terveket: Jules Hardouin-Mansart, az udvar kiváló mérnöke már egy rózsaszín márvánnyal burkolt kastélyt adott át 1687-ben. A kastélyt innentől Nagy Trianonnak (Grand Trianon) nevezték, de színéről gyakran emlegették Márvány Trianonnak is.

Az épület az uralkodó kedvelt nyári lakhelye volt, majd Françoise d’Aubigné, azaz Maintenon márki asszony, a király „kulisszák mögötti felesége” lakhelyéül szolgált. XV. Lajos (1715–1774) idején már királynői lak volt, így a király alig pár száz méterre új kastélyt emeltetett Kis Trianon (Petit Trianon) néven, hogy szeretőjét, Madame du Barry grófnét közel tudhassa. Ennek a száz évvel fiatalabb kastélynak semmi köze a magyar békeszerződéshez.

A folyamatosan bővítgetett Grand Trianont elhanyagolták a későbbi uralkodók, a francia forradalom során pedig ki is fosztották. Napóleon már császárként állíttatta helyre, lakott is ott egy darabig, de a Párizsba bevonuló koalíciós hadsereg ismét nagy pusztítást végzett benne.

A kastélyt 1913-tól használták állami fogadások színhelyéül, de akkor még nem gondolta senki, hogy sorsdöntő eseményeknek is helyet fog adni.

1920. június 4., Versailles

A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, melyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke (a szocialista kormányfő 1920 januárjában követte Clemenceau-t a bársonyszékben) küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást.

A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, melyik politikus vállalja, hogy nevét adja egy ilyen békeokmányhoz? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) ezt nem engedte, így két olyan „önként jelentkezőt” keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula minszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt.

A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l’Est-re. A delegáció tagjai voltak még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. Az állomáson a küldötteket Henry alezredes várta, majd versailles-i szállásukra, a Hôtel des Réservoirs-ba kísérte őket – ugyanitt szállásolták el fél évvel azelőtt a német delegációt. Megbízóleveleiket mindjárt kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra.

Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. 16:15 perckor, mikor a kocsival odafuvarozott Benárdékat a francia külügyi szertartásmester a terembe vezette, már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d’Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült, mellette Maurice Paléologue és Jules Cambon.

A magyarokat bejelentették, ekkor mindenki felállt, majd Benárdékat a helyükhöz kísérték a portugál küldöttekkel szembe. Ekkor Millerand mondott rövid beszédet, melyben felszólította a küldötteket az aláírásra. Először Benárd Ágost, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében. Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét hazánkkal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal.

A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A házigazda franciák tisztelettudóan bántak a magyarokkal, nem úgy, mint fél évvel azelőtt a németekkel. A palota körüli mitológiai alakokkal díszített szökőkutakat is bekapcsolták az eseményre. A magyar delegáció ezután összepakolt a hotelben és nagy részük már aznap hazaindult.

Fekete péntek

Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt, addig Budapesten borongós, esős. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbócra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki.

Az aláírás pontos időpontját még nem tudták, így a „gyászszertartásra” már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe öltözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt. Annak megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország” és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt.

A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához. Közben búsan énekelték a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát. Az énekek között jelszavakat skandáltak: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak” – írják a lapok. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek, míg a menetet az Erdélyi Otthon nevű szervezet zászlaja vezette.

10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendbe burkolóztak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett. Az 5, néhol 10 perces országos gyászszünetre minden vonat megállt.

A budapestiek ekkor vallásuknak megfelelően a Bazilikába, a Deák téri evangélikus, a Kálvin téri református és a Hold utcai unitárius templomba mentek könyörgő istentiszteletre. A Budapesti Tudományegyetem (az ELTE elődje) saját templomában tartott misét dékáni karával.

A lelkipásztorok az élni akarás, a feltámadás és a nemzeti küzdelem fontosságát hangsúlyozták. A komor tüntetők ekkor vonultak tovább a Petőfi-szobor elé, ahol kirakták tábláikat.

A szónoklatok nélküli tüntetés ezután véget ért – írja Romsics Ignác A trianoni békeszerződés című munkájában.

Trianon a parlamentben

Az istentiszteletek után ült össze a Nemzetgyűlés Simonyi-Semadam kormányfő jelenlétével. Rakovszky István házelnök röviden hitelesítette az előző ülés jegyzőkönyvét, majd rövid beszédet mondott. „A kényszer hatása alatt ezt az u. n. békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (…) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpaizsa volt.”

A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük.” A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését – tíz perccel megnyitása után – egyhangú egyetértéssel berekesztették.

Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei”, azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen és a vérszerződés kötelességére hivatkozva „írták elő” a haza bármilyen eszközökkel való védelmét.

Az aznapi magyar sajtó előrevetítette az aláírást, a trianoni eseményeket csak az este megjelenő napilapban olvashatták először. A június 4-i számok tanácstalanságát tükrözi, hogy némelyek csak a dátumot adták meg címként. Buzinkay Géza sajtótörténész mutatott rá, hogy ennek ellenére egymástól függetlenül képviseltek egységes álláspontot a napilapok olyannyira, hogy „aki nem ismerné politikai hovatartozásukat, az írásokat olvasva nem tudná besorolni őket”. A békeszerződés kérdésében tehát minden magyar együttérzett.

A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak.

1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu került hazánkhoz. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került. 

A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. Napjaink államhatárait emellett a rendszerváltás után született kétoldalú államközi egyezmények, szerződések erősítették meg. Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává.

Forrás: mult-kor.hu