Száz év után került elő a Himnusz kézirata
A magyar kultúra napját 33 éve, 1989 óta ünnepeljük január 22-én, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén nemzeti Himnuszunk kéziratát. De mit is érdemes tudni a nemzet egyik legfontosabb versének kalandos útjáról? Az Országos Széchényi Könyvtár korábbi cikke összefoglalta a kézirattal kapcsolatos érdekességeket.
A Himnusz kéziratát 76 éve, 1946 decemberében hozta el az Országos Széchényi Könyvtárnak Szenes Magda. Azt sajnos nem tudni, hogy a hölgy milyen kapcsolatban állt a Miskolczy családdal, akiknek ágán sok Kölcsey-kézirat öröklődött – olvasható a Nemzetikönyvtár.blog.hu oldalon.
A költő verseit külön lapokra írta és gyűjtötte, így jött létre a kéziratcsomag, benne a Himnusszal, amelyet két lapra írt. Ez a csomag valamikor szétszóródott, de hogy pontosan mikor, arról nincs információ. Történt ugyanis, hogy bizonyos lapok kikerültek belőle.
Később, szintén a Miskolczy családtól, újabb Kölcsey-kéziratokat vásárolt a könyvtár, amelyek ugyanebből a kéziratcsomagból származtak. Kölcseynek nem voltak egyenes ági leszármazottai, ezért a kéziratok a rokonságon keresztül maradtak rájuk.
Többször is elveszett, majd újra előkerült
A kéziratcsomag sorsát nem tudták követni megszületése után. A csomagba Kölcsey folyamatosan másolta be a verseit. Ezek azonban nem végleges változatok, hanem tisztázatok, amelyekben néhol javítások is vannak.
A csomag valamikor az 1830-as évek végén eltűnt, és megkezdte száz évig tartó lappangó útját. Kölcsey 1838-ban meghalt, és a Magyar Tudományos Akadémia már ennek az évnek a végén tárgyalásokat kezdett Kölcsey sógornőjével, Szuhány Josephine-nal (özv. Kölcsey Ádámné) a kéziratok megvásárlásáról. Kölcsey ugyanis unokaöccsére, Kölcsey Kálmánra hagyta kéziratainak jelentős részét. Ő az a fiú, akihez a Parainesist írta, az ő édesanyja volt Szuhány Josephine, Kölcsey fivérének felesége, ebben az időben már özvegye.
Kölcseynek volt egy ifjúkori barátja, Szemere Pál, akivel Kazinczy pesti baráti köréhez tartozott. Szemere szívén viselte mind a család, mind a kéziratok sorsát. Mind Szemere, mind Szuhány Josephine úgy gondolták, hogy a kéziratok materiális értéket jelentenek Kálmánnak, ami természetesen így is volt. Valamiért elakadtak a tárgyalások az Akadémiával, talán, mert közben ajánlatot kaptak a kor legjelentősebb kiadójától, Heckenast Gusztávtól, aki szintén meg akarta vásárolni a kéziratokat.
A kéziratcsomag végül nem lett az Akadémia tulajdona, de másé sem, a család tulajdonában maradt. Különböző leszármazások folytán a Miskolczy család tulajdonába került, és így öröklődött egészen László Magdáig, akinél 1944 nyarán bukkant fel. A kézirat előkerüléséről Papp Viktor adott hírt az Új Magyarság hasábjain, majd a hírt a Nagyvárad című lap is közölte. Az újságban beszámolt arról a történetről, hogyan került a látókörébe a Himnusz kézirata.
Papp Viktor zeneesztétaként Erkellel foglalkozott, ennek kapcsán egyszer egy társaságban beszélgetve egy hölgy megkérdezte tőle, vajon miért nem közli a Himnusz eredeti kéziratát. Papp Viktor azt felelte:
a válasz egyszerű, hiszen nincs meg, majd hozzátette, Kölcsey kortársait kivéve senki nem látta a kéziratot.
A társaság egy lelkes tagja megjegyezte, ő bizony László Magda úrhölgy lakásán látta az eredeti kéziratot. Papp Viktor felkereste a hölgyet, megnézte a kéziratot, amelyről kiderült, hogy valóban az eredeti Himnusz.
A kutatás nagy valószínűséggel feltételezte, hogy a kéziratcsomag ezen a szálon öröklődött, az egészen biztos eredményt azonban Lakatos Évának, az Országos Széchényi Könyvtár nyugalmazott olvasószolgálatos munkatársának köszönhetjük: ő bukkant rá szerencsés kézzel a fent említett sajtóhírekre.
A történetben ekkor megint kis törés következett be, ugyanis nem tudni, hogyan került az irat László Magdától Szenes Magdához. Még az sem lehetetlen, hogy a két hölgy azonos személy. Tény azonban, hogy a kéziratcsomagot 1946 decemberében az Országos Széchényi Könyvtár Szenes Magdától megvásárolta, sőt azóta további kisebb kéziratcsomag részeket is, amelyeket külön jelzet alatt, külön őriznek. De filológiailag pontosan rekonstruálható, hogy valaha ezek is a nagy kéziratcsomagban voltak.
Furcsa égésnyomok a papíron
A kézirat olyan, mintha valami megégette volna. Nem klasszikus égésről van szó. A sérülés, amely mindkét fólión látszik, nem lángégés, hanem úgynevezett tintamarás. Az Országos Széchényi Könyvtár restaurátor szakembereinek véleménye szerint savas tinta ömlött a papír szélére. Magának az írásképnek szerencsére semmi baja nem lett.
Nem Kölcsey tintája okozhatta a bajt, hanem valamikor ezt a két kéziratlapot véletlenül savas tintával önthették le. Feltehetően ezt a két lapot, mint „ereklyét” kiemelhették belőle, talán megmutatni barátoknak, illusztris vendégeknek, és ekkor véletlenül ömölhetett rá tinta. Fizikailag a jelenség pontosan ugyanúgy néz ki, mintha a papír megégett volna. A kéziratcsomag többi része nem sérült.
Műtárgyvédelmi tekintetben semmi probléma nincs vele. A papír jó állapotban van, nincs rajta penész vagy gomba. Ha volna, a restaurátorok meg tudnák állítani a folyamatot. A kézirat különös bánásmódot nem igényel, ám amikor kiállítják, akkor megfelelő hőmérsékletet és páratartalmat, valamint viszonylag alacsony fényerőt kell biztosítaniuk. Ezért, ha bemutatják a kéziratot, általában UV-szűrő fólia alatt lehet megtekinteni.
Forrás: hirado.hu