„A nagy mesemondó”
Az egyik legtermékenyebb magyar író volt, aki a márciusi ifjak egyikeként tevékeny szerepet játszott egyik legdicsőbb forradalmunk kirobbantásában. Majd a cenzúrát ismét eltörlő kiegyezést követően ércnél maradandóbb emlékművet állított 1848–1849 szabadságharcának, hőseposzt írva az egyén és a nemzet függetlenségéért vívott hősi küzdelemről. Ízig-vérig romantikus volt mind regényeiben, mind magánéletében, s valósággal ontotta magából sodró lendületű, érdekfeszítően izgalmas, lebilincselő meseszövésű történeteit. Ő volt Jókai Mór, „a nagy mesemondó”, akinek regényein, novelláin nemzedékek sora nevelkedett fel.
Aki már kilencévesen verset jelentetett meg
A jogi végzettséggel rendelkező Ásvai Jókay József komáromi árvagyám (az árva gyermekek ügyeivel foglalkozó városi hivatalnok) és hitvese, Pulay Mária elsőszülött kisfia és másodszülött kislánya világra jövetele s első éveik betöltése után két kicsiny koporsót kísértek ki a gyám házából a városi temetőbe. Harmadik és negyedik gyermekük ugyanis még csecsemőkorában elhagyta a földi világot, s a halálesetek teljesen kétségbe ejtették a két pici fiacskáját elsirató édesanyát. Annál nagyobb volt a szülők öröme, amikor 1825. február 18-án ismét egészséges kisbaba sírt fel Jókayék otthonában. A boldog apa legkedvesebb hőséről, a kalandos életű Benyovszky Móricról Móricnak nevezte el legkisebb gyermekét, aki szerencsésen túlélte a csecsemőkort, majd felnőttként Mórra rövidítette keresztnevét, 1848 forradalmi napjaiban pedig – kihangsúlyozva a polgári jogegyenlőséghez való ragaszkodását – pontos i-vel cserélte fel a vezetékneve végén álló és a nemesi származására utaló y-t.
Szülővárosa református elemi iskolájában értelmével magasan kiemelkedett osztálytársai közül. Kilencévesen már verset jelentetett meg egy pest-budai lapban, a következő esztendőben pedig ún. cseregyerekként Pozsonyba küldték, az ottani német evangélikus líceumba. A korabeli Magyarországon ugyanis a középosztály körében szokás volt a magyar gyermekeket rövid időre német, a németeket pedig magyar családhoz, német, illetve magyar tanintézetbe küldeni, hogy anyanyelvük mellett minél tökéletesebben elsajátítsák az országban használatos másik, igen fontos nyelvet, s egyúttal betekintést nyerjenek egy másik kultúrába is. Jókai két év elteltével visszatért Komáromba, ahol nagy csapás érte: édesapja elhunyt, s az erős akaratú, egyúttal melegszívű édesanya vált a család összetartó erejévé.
Miután szülővárosában befejezte a középiskolát, a Pápai Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, ahol mély barátságot kötött Petőfi Sándorral. Mindketten a művészetekért rajongtak, bár Petőfi ekkor még színész akart lenni, a remek rajztehetséggel is megáldott Jókai pedig habozott: író, festő vagy esetleg építész legyen. Édesanyja viszont akkor még a jogi pályán képzelte el legkisebb fia jövőjét, így Móric elvégezte a Kecskeméti Református Jogakadémiát, ám hamarosan örökre „eljegyezte magát” az irodalommal.
Forradalom Pesten, „lázadás” a családban
Jókai Pest-Budára költözött, az Életképek c. folyóirat főszerkesztője lett, s bár még csak huszonkét éves volt, kitűnően megállta a helyét, a példányszám folyamatosan növekedett, s a lap a társadalom radikális megújítását akaró ifjúság szócsöve lett. Majd elérkezett 1848. március 15., történelmünk egyik legcsodálatosabb napja, melynek reggelén a Petőfi által vezetett márciusi ifjak – köztük a Tizenkét pontot végső formába öntő Jókai Mór – forradalomra ébresztették a főváros népét. Estére a Bánk bán díszelőadását hirdették meg a Nemzeti Színházban, s hősünk itt és ekkor ismerkedett meg az igen tehetséges színésznővel, Laborfalvi Rózával, akivel egymásba is szerettek. Csakhogy a művésznő nyolc évvel volt idősebb a fiatalembertől, ráadásul volt egy házasságon kívül született gyermeke, így Petőfi s az általa „riadóztatott” Jókayné igyekezett lebeszélni Mórt a színésznő feleségül vevéséről. Ám az édesanyját végtelenül szerető Jókai ekkor az egyszer szembehelyezkedett anyjával, megnősült, mire az elkeseredett Jókayné kiátkozta fiát, Petőfi pedig szakított barátjával.
A nagy decemberi császári támadás és Pest-Buda kiürítése után Jókaiék Debrecenbe követték a forradalmi kormányzatot, a fiatal férj az Esti Lapok főszerkesztője lett, s cikkeivel támogatta a szabadságharcot. Így a bukás után – 1848–1849-es tevékenysége miatt – felkerült a körözött forradalmárok listájára. Laborfalvi Róza azonban rejtekhelyet biztosított számára Borsod vármegyében, a hegyek közt megbúvó Tardona községben, majd komáromi menlevelet szerzett férjének (Klapka tábornok Komárom kapitányaként büntetlenséget biztosító menlevelet harcolt ki minden katonája számára, ám jó adag ügyeskedéssel civilek is hozzájuthattak a becses irományhoz), így Jókai előjöhetett rejtekhelyéről. Ráadásul édesanyja is megbocsátotta fia házasságát, és visszavonta átkát.
Regények és virágok
Jókai feleségével együtt felkereste anyját, s Laborfalvi Róza – szépségével és kedvességével – meghódította anyósa szívét. Majd a házaspár visszatért Pestre, s Jókai Mórnak volt hozzá mersze, hogy Sajó álnéven bár, de megírta a honvédek hősiességének emléket állító Forradalmi és csataképek c. elbeszéléskötetét, s a cenzúra kijátszásával meg is jelentette azt. Majd – immár saját néven – kiadatta a XVII. században játszódó Erdély aranykora és Török világ Magyarországon c. történelmi regényeit, melyekkel azt üzente olvasóinak, hogy nincs az a kilátástalannak tűnő történelmi helyzet, melyből ne lehetne kiemelkedni. S ezekben a regényeiben – akárcsak a későbbiekben – már teljes szépségében bomlott ki az író színes stílusa, közvetlen és változatos emberábrázolása, érzelemgazdagsága, érzékletes leíróművészete. Történelmi regényeit követően a nemzetet siralmas elmaradottságából felrázó és a fejlődés útján elindító reformkor hangulatát elevenítette fel Egy magyar nábob és Kárpáthy Zoltán c. műveiben. Az előbbi tiszteletdíjából telket vásárolt a Buda fölé magasodó Sváb-hegyen (ma: Szabadság-hegy), ahol szép villát emeltetett, és – kiirtva az elvadult bozótot – pompás kertet varázsolt a hegyoldalra. Nem egy regénye történetét a fák között sétálva vagy kertészkedés közben ötlötte ki.
1858-ban megindította híres humoros lapját, Az Üstököst, melyben óvatosan bár, de a szatíra, az irónia eszközeivel nevetségessé tette az elnyomó császári rendszert. Két évvel az 1867-ben megtörtént – a Habsburgoknak tett kompromisszumok miatt Jókai által el nem fogadott – kiegyezés után pedig tolla alól kikerült az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcról szóló legszebb regény, A kőszívű ember fiai, melyben a Baradlay család, valamint a többi szereplő személyes sorsán keresztül mutatja be a lélekformáló, hősöket „termő” forradalmi időket. A Fekete gyémántok viszont már a kiegyezéskori Magyarországon játszódik, melynek főhőse, Berend Iván, a szénbánya-tulajdonos, tudós mérnök egyaránt legyőzi a bányatüzet és az idegen karvalytőkét.
A Jókai házaspár azonban nem tudott megmenekülni az ügyeskedő ügynököktől, kereskedőktől, akik rájöttek: kitartó ostrommal szinte mindent rá lehet sózni Jókaiékra. Így vásároltak meg egy Stáció (ma: Baross) utcai házat, mely a felújítás ellenére is elég kényelmetlen maradt, de ha már az övék volt, hát lakták is, a Sváb-hegyi villa mellett. Amúgy a házaspár nagy állatbarát is volt. A két házban 17 macska, 6 kutya, több madár, sőt még egy mókus is kényelmes otthonra lelt.
A boldogság szigete
Laborfalvi Róza nővére történetesen a balatonfüredi fürdő orvosának, dr. Huray Istvánnak volt a felesége, a művésznő rábírta férjét, hogy Balatonfüreden is építsenek egy villát, s attól kezdve a házaspár nem kevés időt töltött a Balaton partján, melyet Jókai is igen megkedvelt. Nem egyszer átkelt a tavon, s nagynénje, Szűcs Lajosné egy viharos átkelés során mesélte el neki Az aranyember történetének alapul szolgáló néhány komáromi emlékét. Az író pedig ezt követően írta meg részben szülővárosában játszódó regényét, melynek főhőse, Tímár Mihály egy világból, ahol csak tisztelik, elmenekül egy másik világba, az idilli Senki szigetére, ahol szeretik. Amúgy a sziget ősi motívum több műben, olyan hely, ahol boldogságra lelnek a társadalom vagy családjuk által boldogtalanná tett emberek, s a csendes al-dunai sziget Jókai regényében is a boldogság jelképeként szerepel.
1894. január 5-én a Vigadó nagytermében fényes ünnepséggel ülték meg a nemzet szeretetétől övezett „nagy mesemondó” ötvenéves írói jubileumát, s a ’90-es években – e jubileum kapcsán – jelentették meg összes műve százkötetes díszkiadását. 1899-ben pedig élete utolsó romantikus fellángolásaként a már 13 éve megözvegyült Jókai feleségül vette a tőle évtizedekkel fiatalabb színésznőt, Nagy Bellát, s mellette élte le utolsó éveit. 1904-ben azután tüdőgyulladást kapott, s szépen, csendben, álmában sétált át egy másik világba.(Forrás: Lengyel Dénes: Így élt Jókai Mór)