Az életünket áldozzuk azért, amit létrehozunk ‒ Interjú Jankovics Marcellal

Jankovics Marcell rengeteg díjat, elismerést mondhat a magáénak, munkássága világszínvonalra emelte a magyar rajzfilmművészetet, Oscar-díjra jelölték, generációk nőttek fel a meséin, több száz film van a háta mögött. Eredményei alapján mondhatná, befejezte az életművét, de ma is folyamatosan dolgozik, ír, kutat, előadásokat tart. Legutóbb Beregszászban járt a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet vendégeként.
Könnyen oldódik – mondja, s valóban, pályakezdő újságíróként hatalmas megtiszteltetés és életre szóló élmény marad számomra az a közvetlenség, amellyel álmairól, gondolatairól, céljairól s a világról alkotott elképzeléseiről mesélt.

– Először jár Kárpátalján?
– Először, bár képeket már láttam róla. Végül is szégyen, hogy eddig még nem jöttem ide, de valószínűleg szerepet játszott ebben az a nehézség, hogy nem könnyű ide eljutni. Ha a határon egyedül jönnék, órákat kellene várakoznom, s ez nekem nem érné meg nagyon, nem lelkesítő. Autóval is messze van, Magyarországnak a legtávolabbi csücske ez a beregszászi határátkelő. A nyírségben elég sokszor megfordultam, mert a feleségemnek vannak ott rokonai. Az a világ egy kicsit ilyen világ, no persze nem minden tekintetben.
Tanulságos, hogy milyen az ágynemű, hogy milyen illata van, a mosószer szaga, az, hogy mekkora a WC-papír – kisebb, mert takarékosak vagyunk. A szalvéta kicsi, mert nagyon takarékosak vagyunk, ugyanakkor a rántotta olyan gazdag –nem szoktam ilyen laktató reggelit enni. Ezeket úgy magamba iszom… Hogy éjszaka nincs víz, vagy alig folyik a csapból, mert spórolni kell… Ezeket a dolgokat az ember elfelejti, mert kinő belőle. De például nagyon jól aludtam.
Ha átlépek a határon, akár Erdély vagy a Felvidék felé, ahol ugyan már semmi probléma, csak átsuhan az ember, még mindig összeugrik a gyomrom, hogy külföldre megyek. Ezek az érzések megvannak, és az ember elmorfondírozik azon, hogy a nagy Szovjetuniónak mi szüksége volt erre a kis nyelvterületre, amely nyugodtan lehetne a miénk. Nyilván nem egész Kárpátalja, de azok a részek, amelyeket magyarok laknak.

– Emlékszik még rá, hogy kisgyermekként milyen karriert álmodott meg magának? Voltak elképzelései?
– Voltak. Fűszeres, például. Mindig lerajzoltam egy fűszerüzletet. Nagyon tetszett, hogy ott mindenféle van. Hogyan néz ki egy pult, mik lógnak a fogason, mögötte. A nagy mérleg, előtte a cukortartók, hátul a szalámik, a kolbászok, sonkák… ilyeneket rajzoltam. De nem biztos, hogy ez azt jelentette, hogy fűszeres akartam lenni, csupán ez foglalkoztatott. Azt hiszem, hogy minden gyerek nagyon fantáziadús, és miközben növekszik, részint a hagyomány, részint a nevelése folytán, részint pedig a környezet hatására, elszürkül. Ha az ember művész lesz, akkor úgy tekint minderre vissza, hogy ugyanolyan maradt. Én azt mondom, nem infantilis, de sok olyan elem van bennem, amely csak a gyerekekre jellemző. Ezért értem meg magamat nagyon jól velük. Az a furcsa, hogy ezt elég idős koromban vettem észre. Nagyobb bizalommal közelednek hozzám, mint általában a felnőttekhez. Erre menet közben jöttem rá, a különböző filmjeimmel kapcsolatban. Például a Sisyphussal, amelyik egy nemzetközi gyerekzsűritől kapott díjat Iránban, Teheránban. Diplomáciai testületek gyermekeiből választották a zsűrit, akik a Sisyphusnak adták a nagydíjat, holott ez egy felnőtteknek szóló film. Teljesen meg voltam döbbenve. Aztán a Fehérlófiáról derült ki, hogy a gyerekek függővé válnak tőle. Szülők mondták el nekem, és már több tucat példám van rá. Az egyik szülő elmesélte, hogy megkérdezte a gyermekétől: „Te mit eszel ezen a vacakon?„. Ekkor a gyerek azt mondta: „Én ilyeneket álmodom.” És az egészet ezért meséltem el. Ma is rettenetesen elevenen álmodom, itt is álmodtam. Tizenegy éven keresztül jegyeztem is, hogy miket álmodom, és írtam belőle egy könyvet, amely nem jelent még meg, mert nincs rá pénz, s amely majdnem 900, most már csak 800 oldal, s a mesének, az álomnak és a filmnek a kapcsolatáról szól. A film álomszerű művészet. Olyan dolgok történnek meg benne, amelyek csak az álomra jellemzőek. Vágás. Amikor beszélünk, akkor nincs vágva semmi, de az álom egyik helyszínről a másikra ugrik, távoliról a közelire, van ráközelítés és eltávolodás, elsötétítés és kivilágosodás.
A mese rendkívül szigorúan kitalált világ, de azok a szimbólumok és jelképek, azok a vizuális ötletek, amelyek a mesében vannak, az álomból merítenek. Erre voltam kíváncsi. Azért írtam tíz évig az álmaimat, hogy utána az álomtípusokat, mert az álmok is tipizálhatóak, a mesékkel összevessem. Mesélni elsősorban a gyerekeknek mesélnek. A gyerekek egész gondolkodása meseszerű. Tehát át tudja élni azt, hogy a karosszék egy motor. Gyermekkoromban én is felültem a karfájára, mintha motoroznék. Ezek olyan elevenen élnek bennem ma is, hogy néha vissza kell tartanom magamat, hogy ne viselkedjem gyerekesen. A legtöbb felnőtt megjátssza magát. Valószínűleg szégyellik, hogy belülről ilyenek, és igyekszenek úgy viselkedni, mint egy igazi felnőtt, nagyon komolyak, és lassan oldódnak. Én pedig nem vagyok ilyen, viszonylag gyorsan oldódom. Talán ez összefügg azzal, hogy sokat adok elő, és tudom, hogy elengedhetetlen, hogy fölszabaduljak, mert különben nem tudok előadni. Ez a külsősége ennek a dolognak. A belső része pedig az, hogy az emberi agy két féltekéből áll, a bal és jobb félteke, melyek különböző feladatokat látnak el. A bal főleg tartalmi dolgokkal, racionális, ésszerű dolgokkal foglalkozik, a jobb oldal pedig a formával és az érzelmi résszel, s nekem az a benyomásom, hogy elhanyagoljuk az érzelmi részt, a jobb félteke nincs használatban. Gyerekkorban a két félteke még egyenrangú, a nevelés és oktatás során sorvad el a jobb félteke. A világ megismeréséhez legalább olyan fontos a formák azonosítása, észlelése, összehasonlítása, mint a tartalomé. Nemcsak tartalmi alapon lehet eljutni bizonyos dolgok megértéséhez.

– Mennyire engedi meg azt, hogy beleszóljanak a munkájába, mennyire makacs ezen a téren?
– Egyáltalán nem szeretem. Amióta a Pannónia igazgatója lettem, az én filmjeimbe már nem szólnak bele. De hát mindig függésben vagyunk. Nemigazán volt az életemnek olyan szakasza, amikor ne lettem volna kiszolgáltatva valakinek. Az ember életébe a szeretett nő is beleszól. Ha fontos nekem, hogy ne hagyjon el, akkor nyilvánvalóan figyelembe kell vennem, hogy ő mit akar, tehát alkalmazkodnom kell. Az alkotómunkámban a rendszerváltás óta tulajdonképpen szabad vagyok. Van egy öncenzúra, hogy a jó ízlés határain belül maradjak, például a Mese, film és álom című könyv esetében az erotikus álmaimat nyilván nem írhatom le. Magamat is kiszolgáltatnám vele, s az illetőt is, akivel kapcsolatban áll.
Régen szokás volt, hogy a könyveket lektoráltatják, s én A fa mitológiája című könyvemet odaadtam két barátomnak. Az egyikük huszonhárom észrevételt tett írásban, nem a kiadónak, hanem nekem, és borzasztóan rosszkedvű lettem tőle, nagyon bosszantott. Aztán megfogadtam mind a huszonhárom tanácsot. Ha az ember bölcs, akkor türelemmel veszi a kritikát, és megpróbálja a saját hasznára fordítani azt.

– Szinte minden alkotó belecsempészi saját magát a műveibe, s ha mégsem, mi, laikusok akkor is igyekszünk felkutatni azt. Ön mennyire van jelen az alkotásaiban?
– Minden rólunk, az emberről szól. A Sisyphus egy embert ábrázol, aki egy követ tol föl a hegyre, s amikor föltolja, kiderül, hogy képződött egy hegy tele kővel, s ez az életmű. Ezt azért csináltam, mert a János vitéz után ki voltam merülve. Úgy éreztem, hogy a János vitézzel följutottam egy csúcsra, s ezt valamilyen módon, stilizálva meg akartam mutatni. A küzdelemről szól ez is, mert föl kell küzdeni a követ. Annyira személyes, hogy én vagyok az, aki nyög. Az egyetlen hang, ahogy tolom a követ, és erőlködöm. Csináltam még egy ilyet, ott segítségért kiabálok, az is rólam szólt. De a személyességnek mindig valamilyen általánosságot kell közvetítenie, mert ha csak személyes, ha csak Jankovics Marcellról szól, akkor nem fontos. Ha az emberek tudnak vele azonosulni, és magukra tudják venni azt, amit látnak, vagy olvasnak, akkor jól sikerült. A János vitéz is ilyen. Nagyon mélyről jöttem, majdnem olyan mélyről, mint Jancsi, aki a végén Tündérország királya lesz. Személyes az is, hogy a Tragédiámban természetszerűleg Ádámmal azonosulok. Ha az ember nem visz személyes élményt a dologba, akkor nem lesz katartikus. A Küzdőkben egy szobrász elkezdi faragni a követ, s ahogy a kő emberformát ölt, elkezdi faragni a szobrászt. Faragják egymást, és megfordul a helyzet: a végén ott van egy gyönyörű fiatal szobor és egy megöregedett szobrász, aki meghal, belehal a munkába. Ez az életünkről szól. Az alkotó úgy hal meg, hogy leborul a szobor előtt, mint egy istenség előtt, s ezzel azt mondja, az életünket áldozzuk azért, amit létrehoztunk. Ezt azért csináljuk, hogy megmaradjon belőlünk valami, mert mi nem maradunk meg. A művek, amelyeket létrehoztam, óhatatlanul megőriznek belőlem valamit.

– Meglehetősen anyagias világot élünk. Az Ön munkásságát mennyire befolyásolták az anyagiak, akár Az ember tragédiájának készítése során?
– Főként ott. Az animációkra napjainkban csupán a korábbi támogatások töredéke jut. A Tragédiába családilag 80 millió forintot raktam bele. A nővéremtől kaptam 10 millió forintot, ami nagyon szép gesztus volt tőle. A Disney-nél két és fél hónapot dolgoztam, s egy kis összeget leszámítva mind az 50 ezer dollárt beleöltem, amit ott kerestem. Belekerült a Prima Primissima díjam, a Leonardo da Vinci-díjam, tehát az extrák, nem a fizetésem. A Tragédiából 15 éven át nem vettem föl egy fillért sem, vagyis kvázi ingyen csináltam, amit a feleségem nagyvonalúan elnézett nekem. A feleségemnek még mindig van munkája, nekem is, ilyen szempontból nem panaszkodom, s nincs is okom rá, sőt. Irigylésre méltó helyzetben vagyok a saját volt kollégáim többségével szemben, akik velem egykorúak, és csak a nyugdíjukra számíthatnak. De az ő hibájuk is, mert soha nem próbáltak mást is csinálni. Ha valaki csak rajzfilmes volt, és megöregedett, az bizony bajba került időskorára. Már korábban eszembe kellett jusson, hogy mást is csinálnom kell ahhoz, hogy mindez megvalósuljon. Megengedhettem magamnak, hogy néha ingyen dolgozzam. A televízióba gyakorlatilag a hét minden napján be kell mennem, s ezt ingyen csinálom, pedig rabolja a drága időmet, s az idő nagyon drága, drágább, mint a pénz.

– Milyen mértékben kell kiszolgálni a közönséget? Mi az a határmezsgye, ahol meg kell állni, ha nem egyeznek meg a közönség és az alkotó elvárásai?
– Van egy elképzelésem, egy jelkép arról, hogy hogyan gondolkodom erről a dologról. Adott a műalkotás és a nézőközönség. A műalkotás csak egy bizonyos ponton, félúton válik azzá, ami. Mert a műalkotás nem attól műalkotás, amilyen konkrétan, hanem attól, hogy hogyan reagál rá a néző. A kettő között van egy fókuszpont, amely mindenkinél máshol helyezkedik el. Először egy kiállításomon jöttem erre rá. Figyeltem az embereket: vannak nézők, akik elvárják, hogy teljesen olyan legyen a mű, amilyet ők akarnak, s elutasítóak, ha nem ezzel találkoznak. Aztán vannak, akik megpróbálják kibányászni azt, ami személyesen hozzájuk szól. Valamilyen úton-módon a kettő között van az a bizonyos fókuszpont, ahol létrejön a megértés, egyfajta kompromisszum. És van az a személy, aki „beleájul” a műbe, amely olyan hatással van rá, hogy teljesen föladja a saját énjét, és az is tetszik neki, ami a többi embernek nem. Ez az elméletem, de még soha nem alkalmaztam, hanem azt mondtam, hogy van, kell legyen a nézők táborán belül egy szegmens, amelyik úgy gondolkodik, úgy érez, ahogyan én. Nem vagyok képes más agyával gondolkodni, csak a magaméval, és bízom abban, hogy legalább a hasonló gondolkodású embereknek tetszeni fog az, ahogy én csinálom. Szerintem az a legfontosabb, hogy az alkotó elégedett legyen azzal, amit készített. Ha valaki megpróbál másoknak tetszeni, akkor már nem őszinte, mert megpróbál a másik agyával gondolkodni, és ugyan honnan tudhatná, hogy mi van a másik emberben. Ha valaki kiszolgálja a közönség ízlését, az majdnem mindig azzal jár, hogy egy rövid ideig nagyon sikeres, aztán elfelejtik. Az én szakmámban is van ilyen. Ha olyasmit akarok csinálni, ami nekem tetszik, akkor annak kevesebb lesz a híve, mintha másoknak szeretnék megfelelni.

– Számos helyen olvashatunk arról Az ember tragédiája kapcsán, hogy rendkívül hasznos segédanyagként szolgálhat a tanintézményekben a különböző kultúrtörténeti korszakok bemutatására. Ez konkrét célja volt a film készítésekor?
– Az egyik fő populáris érv az, hogy a kötelező olvasmány helyett, amely borzasztóan unalmas a gyerekeknek, megnézhetik a filmet, és ötösre le tudnak felelni belőle, mert a Tragédia minden fontos elemét alkalmazza. Természetesen itt is le lehet bukni, mert ha az illető az én filmem gondolatmenetét és üzenetét követve értelmezi a művet, akkor a tanár észreveszi, hogy nem Madáchot, hanem Jankovicsot ismerteti.
A tetejében számomra mindig is fontos volt a műveltségeszményem. Azt vallom, hogy az a baj velünk, magyarokkal, hogy egyre jobban butulunk, műveletlenedünk. Elveszítettük a hagyományos kultúránkat, s a mögötte lévő általános műveltség egyre jobban leértékelődik, és gyakorlatilag a segédmunkások országa lettünk. Az embereknek egy műveltségeszményt kell nyújtani, igényt támasztani azokban, akik megnéznek egy filmet. Például a Sisyphus esetében. Mi az a Sisyphus? Az emberek egy része megharagszik rám, hogy ilyeneket csinálok, mondván, „nem értek semmit”, a másik része pedig azt mondja, hogy „utána kellene néznem”. Ha a gyerekeknek csinálom a művet, akkor kapjanak arról is valamit, ami a dolgok mögött van. Többek között ezért kell külön készíteni minden színt a Tragédiában, hogy fölébresszem a kíváncsiságot a görög vagy az egyiptomi világ iránt.

– Korábban beszélt arról, hogy az ember csak egyedül álmodhat, s bizonyos értelemben az életünk is egyfajta álom. Mennyire vagyunk egyedül a világban?
– Végső soron teljesen. Ez szomorú dolog. Testileg nem, a testi érintésnek, a szexualitásnak valamiféle magánszerepe van, ami nyilvánvaló. Én különösen szerencsés vagyok, mert sokat beszélhetek magamról, például egy interjú alkalmával, de amikor a barátaimmal vagy a családtagokkal vagyok, senkit nem érdekel, hogy én mit csinálok, senkit. Ők a legjobb barátaim, s ahogy megkérdezik, hogy vagyok, már magukról beszélnek. Az emberek önmagukkal vannak elfoglalva, ezáltal épp a saját magányukat növelik, hiszen akkor is bezárkóznak, amikor lenne rá alkalmuk, hogy egy kicsit jobban odafigyeljenek a másikra. De ez azt is mutatja, hogy a magányuk miatt vannak ilyen helyzetben. Tehát ezért mondtam, hogy szerencsés vagyok, mert engem megkérdeznek, s úgy beszélhetek magamról, hogy közben nem nevetséges a dolog, nem erőlködés.

– Napjainkban már nincs stabil világnézeti alap, az emberek elidegenedtek egymástól. Mi lehetne a célunk, mivel fordíthatnánk jobbra ezt a helyzetet?
– Kellene egy új vallás, ez a legegyszerűbb. Minden politikai berendezkedés keresi a módot, hogy hogyan lehet ezt az egész históriát elfogadhatóvá tenni. A régi ember számíthatott arra, hogy ismerős közegbe kerül. Az otthonosság érzése azonos világképen nyugszik. Mi, magyarok, azt kell mondanom, hál’Istennek, még mindig elég elmaradottak vagyunk a nyugat-európai népekhez képest. Nagyon fontos, hogy mit jelent számunkra a múlt, hogy az ember ismétlés ismétlés hátán. A multikultúra olyan helyzetet teremt, hogy a mi úgynevezett „fehér civilizációnknak” vége van. Még egy darabig vonszolja magát, amíg Amerika győzi anyagilag, aztán Amerika össze fog omolni, mert hihetetlen nagy az eladósodottság ott is, s nem tudják fönntartani a magas életszínvonalat. Jön föl Kína, ami egy egészen más kultúra. A magyaroknak szerencséjük van, mert a kínaiak ránk barátságosabban tekintenek, mint általában a fehér emberre. A kínai értelmiség felfogásában a magyarok rokonok. Petőfit tartják a legnagyobb költőnek a világban. Az egyetlen ország, amelyik a magyar nyelvterületen kívül Petőfi-szobrot mondhat magáénak, az Kína. A Mao Ce-tung-i időben a Szabadság, szerelem! című Petőfi-vers megzenésített változatára meneteltek, s ez nagyon sokat elárul, van lehetőség… de ahhoz nekünk egy kicsit kínaivá kell válnunk. A könyvek, amelyeket írtam, s a filmjeim is pontosan arról szólnak, hogy erősítsem azt a fajta hagyományhoz kötődő nemzettudatot, amely megtartja a magyar gondolkodásmódot. Lehet erre azt mondani, hogy időszerűtlen, de az a kis különbség, amely, mondjuk, az ukrán és a magyar között van, fontos különbség, mind a két félnek fontos. Az ukrán is el fogja veszíteni az arcát előbb-utóbb, már majdnem el is veszítette, amikor a nagy Szovjetunió része volt.

– Az animációs filmek mellett jelentős irodalmi munkássággal rendelkezik. A kettő mennyiben függ össze? Hátráltatja, vagy épp ellenkezőleg, segíti egymást?
– Segít, csak segít. Ha az ember nagyon különböző dolgokkal foglalkozik, az nem jó, mert zavarják egymást. Én egységes világban élek, csak épp egyszer írok, másszor előadok, filmet vagy tévéfilmet csinálok, esetleg előadok róla. Ebből az egységes világból, ha nem muszáj, nem kell kilépnem. És ez igencsak kedvező számomra.

– Mik a tervei a jövőre nézve?
– Tervek vannak. Egy illusztrációs csomag megjelenésre vár, csak még nincs pénzügyi fedezete, de konkrét munkám már nem lesz vele. Ott a könyvem, amely szintén támogatásra vár. Most éppen a késmárki templomról írok, amely a felvidéki sorozat utolsó része. A magyar szentekről szóló tévésorozatom első epizódjára, egy 26 perces, Szent Istvánról szóló filmre, úgy tűnik, kaptam támogatást. A gyártására várok. Ezenkívül jönnek bizonyos kérések, elvárások, amelyeknek szintén meg kell felelnem, s amelyek nagyjából ugyanebben a körben mozognak. A rajzfilmekkel valószínűleg befejeződött a kapcsolatom…
Írnivalóm lenne még. A Nap könyvének meg kellene írnom a pár darabját, s a Hold könyvét, amelynek már van jegyzetanyaga, s nagyrészt össze van rakva. Van egy tervem a bibliai jelképekről, a saját felfogásom szerint, mert a keresztény irodalomban ezzel nem nagyon foglalkoznak, pontosabban nem akarnak foglalkozni. De már az életkoromat is figyelembe kell venni. Ha befejezetlen munkám van, akkor gyötör, hogy be tudjam fejezni. A késmárki templom is ilyen, de nincs más, hál’ Istennek. Majdnem azt mondhatom, húztam egy vonalat, kész vagyok.