Beregszászi színészek az V. Debreceni DESZKA Fesztiválon



2011. február 9—13. között ötödik alkalommal rendezték meg a debreceni Csokonai Színházban a kortárs magyar dráma egyetlen országos találkozóját, a DESZKA-t (részletekért lásd a Kultúra rovatunk korábbi bejegyzését: Ma indul a debreceni DESZKA Fesztivál!). A fesztivál nyitódarabjaként a házigazda színház Mesés férfiak szárnyakkal című produkcióját tekinthette meg a közönség. A Vidnyánszky Attila által rendezett előadásban neves magyarországi színészek mellett (Cserhalmi György, Ráckevei Anna) több kárpátaljai művész is szerepel (Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Kristán Attila, Tóth László, Rácz József, Ivaskovics Viktor, Pál Lajos, Pál Eszter).  A  7óra7 – Itt kezdődik a színház szakmai hírportál a következő írásban foglalkozik az előadással:

Repülj, hajóm!

Monumentális, grandiózus előadás. Minden mozog, még a nézőtér is. Aprólékos díszletkompozíció, hétköznapi elemekből összeállított kellékek garmadája, sziporkázó, kifogyhatatlannak tűnő ötlettár, szinte minden pillanatot kísérnek az élő és bejátszott zajok, zenék és effektek, minden ki van töltve, minden négyzetcentiméteren valami színház van. Sűrű talaj, nehéz benne lépni, és az előadás iramát is nehéz követni Ikarusztól Gagarinon át, egészen József Attiláig, és a barokkos színpadi körmondatok újra- és újraismétlése könnyen kikezdi a nézői koncentrációt.

 

A kezdeti közös ijedelem után, ami a forgószínpad első beindítása után gyorsan lecseng, és mindenki konstatálja, hogy a vidámparkos élmény csak percekig marad meg, onnantól a tapasztalt utasok nyugalmával forgolódunk, már könnyebb a mesekönyvből éteri, tiszta énekbeszéddel felolvasó lány történetét követni, aki egy bizonyos negyedik királyról beszél, aki lemaradt a háromkirályoktól, és tévelygésbe kezdett. A másik szálon pedig elkezdődik egy történet valahonnét a Szovjetunió hőskorából, a materializmus és a fullasztó hidegháborús politikai légkör idejéből, ami közé ékelődik be néhány csehovias, illetve idillikus folklórjelenet, valamint Ikarosz, aki túl magasra hágott, és tudjuk, mi lett a vége.

 

Vidnyánszky Attila rendezése határozottan nem a történetmesélés szándékával építkezik, a sztori másodlagos, de az Ikarosz, Sztálin, Hitler, Hruscsov sorozat Gagarinig ívelő viszonylatából könnyen kisilabizálható a légkör és a téma is: béklyók kontra szabadság. Az ég felé törtetők és a földhöz ragadottak keverednek korok és nemek szerint egymásba mosódva, akár egy hatalmas installáció, amiben az egymásra montázsolt jelenetek egy hatalmas koreográfiává állnak össze. Ez a formai-technikai svung viszont mintha annyi energiát elszívna, hogy a jelenetek tartalmi összecsiszolására, az előadás ívére, és a téma részletes kibontására nem is maradna túl sok erő. Nincsenek kidolgozott karakterek, akikkel mehetnénk, akiken keresztül az újrafogalmazott mondatok nem önismétlések, hanem újabb és újabb rétegek feltérképezése lenne, és nincs egyéb rendezői mankó sem, amivel az előadás ívén rajta maradhatnánk, és a látomásosságból kikerülhetetlen valóság születne meg. Ebből a szempontból a több, mint két és fél óra szünet nélkül igen aránytalannak tűnik, a formai túlsúly pedig a túlhangosított zenében is tetten érhető, ami gyakran szimpla hatásvadászattá válik annak ellenére, hogy a második világháborút egy percben, egy hatalmas kartonpapírral modellezni kétségtelenül bravúros teljesítmény. Talán pont ezért is zavaró a dobhártyaszaggató effekthalom.

 

Ebben a hatalmas rendezői kolosszusban a színészi játék nagy része a nézőtéren felépített félcső kitöltésére (mi a színpadon ülünk egy mobillelátón), a fizikai színház elemeiből építkező mozgáskombinációkra, a kellékek pontos használatára, a koreográfiára összpontosul, így Cserhalmi György flúgos professzora, Trill Zsolt és Kristán Attila talpra esett parasztgyereke, Szűcs Nelli és Ráckevei Anna hol tévelygő, hol kiszolgáló női alakjai, és Mercs János diktátorvariánsai sem tudnak túlmutatni önmagukon, egyszerűen nem marad rá tér és idő. Néhány karakter pedig mintha el is veszne útközben, mint az eltévedt orosz király (Tóth László), aki aztán katona lesz (hogy ezt mi indokolja, nem válik egyértelművé), de Rácz József Leonardo da Vincije is inkább ikonként funkcionál, semmint hús-vér szereplőként.

 

 A világos politikai kontextus ellenére ez az értelmezés inkább csak felkínált lehetőség marad, mint végigvezetett gondolat, pedig a „ha ez így megy tovább, akkor háború lesz” mondat Sztálin szájából a második világháború előtt, a totális politikai hatalom megszilárdítási folyamatának kellős közepén legalábbis olyan konnotációkat tartalmaz, ami talán fokozottabb közérdeklődésre is számot tarthatott volna. Úgy tűnik, az előadás erejéből pont az effajta távolságtartás vesz el leginkább, meg az előadás inkább csak igény szinten megfogalmazott, kijátszatlan és kivezetetlen humora, ami szinte teljesen feloldódik a monstre konstrukcióban. Ez a bizonyos távolság pedig színpad és nézőtér között úgy is megmarad, hogy a színészek néha kilépnek a szerepükből, egyszer pedig konkrétan mindenki a saját álmát kezdi el mesélni – ebből persze inkább katatón hangzavar lesz, de gesztusnak világos: emlékezzünk az álmainkra.

 

Hát ne is felejtsük el őket, és játsszunk velük bátran, végtére is nem véletlenül álmodjuk őket.

 

Zsedényi Balázs

 

Forrás: 7ora7.hu

Fotók: csokonaiszinhaz.hu