Filmek lakat alatt

Vannak filmek, melyek évtizedekig dobozban maradtak, és vannak olyanok, melyeket itt-ott még ma sem tűrnek meg a mozik. Bacsó Péter A tanúja 17 évig várt a bemutatásra, A Da Vinci-kódot pedig a világ számos keresztény országában kitiltották a mozikból. Cikkünkben a cenzúra történetét tekintjük át, és olyan filmeket ajánlunk, melyeket a világ valamely pontján nem lehet vagy nem lehetett levetíteni.

„A filmcenzúra a filmek tartalmi felügyelete, ellenőrzése, melyet az állam, az egyházak – de akár a filmszakmai szervezetek is – erkölcsi, politikai, világnézeti okokból gyakorolnak. A felkért cenzorok megakadályozhatják egy-egy film elkészülését (ilyenkor elsősorban a forgatókönyv alapján döntenek), ellenőrizhetik, sőt akár be is tilthatják a már elkészült filmet, korlátozhatják külföldi filmek vásárlását.” A filmcenzúra intézménye változó formában és tartalommal, de már a filmkészítés első évtizedeiben kialakult. Az Amerikai Egyesült Államokban már az 1909-es évben felállították a National Board of Censorship nevű nemzeti cenzúratanácsot, az angol kormányt pedig a filmipar képviselői kérték arra 1916-ban, hogy hozzák létre a brit filmcenzori tanácsot. A legtöbb filmgyártó ország 1920-ig megalkotta a maga cenzúratörvényeit: a leghírhedtebbé az 1927-ben megszületett Hays-lista, Hollywood első önkorlátozó szabálygyűjteménye vált, „amely részletesen szabályozta, hogy mi az, amit egyáltalán nem ábrázolhatnak amerikai filmekben (fehérek rabszolgasága, faji keveredés, az egyház kicsúfolása, gyerekszülés, káromkodás stb.), és mi az, aminek ábrázolásakor »nagy körültekintéssel« kell eljárni (amerikai zászló használata, brutalitás, kínzás, szüzesség elvesztése, házasélet gyakorlása, sebészeti operációk, szenvedélyes csók stb.)”.

Magyarországon először 1918-ban tervezték el a filmgyártás és forgalmazás ellenőrzését, megakadályozva, hogy a „közerkölcsiséget vagy éppen a társadalmi rendet” veszélyeztető filmek a közönség elé kerüljenek. Az 1920-as évtől minden egyes filmtervet be kellett jelenteni az Országos Nemzeti Filmbizottságnál, mely eldöntötte, hogy a készülő film „a nemzeti kultúra szempontjaiból támasztott követelményeknek megfelel-e”. Az országosan érvényben lévő rendeletet 1944-ben módosították, az újabb szempontok között pedig szerepelt az is, hogy nem készülhet el olyan film hazánkban, amely „a magyar állam eszméjével ellenkezik”, illetve „a magyar fegyveres erő vagy a magyar hatóságok tekintélyét sérti”. „A második világháború után, 1948 és 1989 között az Országos Filmhivatal, majd a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatósága látta el a cenzori feladatokat, a külföldi filmvásárlásokról pedig a Filmátvételi Bizottság döntött. Az ’50-es évek magyar filmtermését – jórészt ennek köszönhetően – a sematikus, művészi és politikai értelemben egyaránt rendkívül egyoldalú filmek jellemezték.”

Az 1956-os forradalom utáni időszakban némileg enyhült a filmcenzúra, az alkotókat korlátozó belső cenzúra azonban nagyon jól működött, így a korszak filmjeit egyfajta kettős beszéd, azaz sűrű politikai áthallások uralták. A rendszert legkeményebben bíráló filmeket betiltották: tíz évig volt dobozban Bacsó Péter A tanú című filmje, 17 évig Magyar Dezső Agitátorok című alkotása, valamint harminc évig a Kalmár László A nagyrozsdási eset című filmje, és a közönség csak nagy ritkán, alkalmi vetítéseken láthatott olyan kitűnő alkotásokat, mint Jeles András Álombrigádja vagy Gazdag Gyula – a szocialista Magyarország egyik legtöbbet cenzúrázott alkotója, 24 filmjéből 9 volt valamilyen formában betiltva – Bástyasétány ’74 című filmje.

Magyarországon a korosztályi besorolás meghatározásáért a Filmfőigazgatóság volt felelős 1990-ig. A hazai filmek bemutatása felől a Művelődési Minisztérium Filmművészeti főosztálya döntött, míg a Filmátvételi Bizottság volt az a hivatalos szerv 1990-ig, amely a külföldi filmek megvásárlása, bemutatása felől döntött. A rendszerváltáshoz közeledve egyre szabadabbá vált a légkör, az 1990-es szabad választások után pedig kialakult egy lényegesen demokratikusabb rendszer, mely máig él.

És akkor most következzen hat olyan film, melyet egyes országokban kitiltottak a mozikból.

A diktátor

Charlie Chaplin első hangosfilmje, az 1940-ben készült A diktátor főszereplője egy első világháborús pilóta, aki megsérül, miközben megment egy tisztet és elveszti az emlékezetét, aminek visszanyerésekor elég nagy meglepetésként érik az időközben bekövetkezett változások. Szeretné újra megnyitni régi borbélyüzletét a helyi zsidónegyedben, ám a diktátor, Adenoid Hynkel – akire mellesleg megszólalásig hasonlít főhősünk – gettónak minősítette a városrészt. A diktátor cím Hitlerre utal, a film pedig a nemzeti szocializmus és Hitler világuralomra törésének karikatúrája.

A diktátorral Chaplin a még zajló hitleri uralom idején szegült szembe a Führerrel. A filmet látván Hitler állítólag parancsot adott Chaplin fizikai megsemmisítésére, amit Amerika hadba lépése akadályozott meg. Chaplin műve évekre dobozba került, ám az emberekben így is mély nyomot hagyott és mozgókép formájában konzerválta a bátorságot, az ellenállást.

Utolsó tangó Párizsban

Bernardo Bertolucci 1972-ben készítette el Marlon Brando és Maria Schneider főszereplésével azt az alkotást, mely a hetvenes évek botrányfilmje lett. Az Utolsó tangó Párizsban egy különös találkozás és egy abból születő viszony története: a megözvegyült, középkorú Paul és a fiatal Jeanne egy véletlennek köszönhetően futnak össze egy régi ház kiadó lakásában, ahol azonnal egymásnak esnek. A céltalan szeretkezésből szenvedélyes, ám tragikus viszony lesz, melyet Bertolucci naturálisan és a szexualitásra koncentrálva ábrázol.

A film bemutatásakor hatalmas botrányt keltett: Spanyolországban nem engedték levetíteni, Olaszországban pornográfia vádjával betiltották, ráadásul még a kópiák megsemmisítését is elrendelték, a bolognai bíróság pedig 5 évre eltiltotta Bertoluccit a közügyektől. A film a botrányok miatt, vagy annak ellenére nagy sikernek örvendett.

Mechanikus narancs

Az 1971-ben bemutatott szatirikus science-fiction filmadaptációt Anthony Burgess 1962-ben megjelent Gépnarancs című regényéből készítette Stanley Kubrick. Főszereplője Alex és bandája, akik éjszakánként a városban randalíroznak: egészen addig fosztogatnak és gyilkolnak, míg a társak feladják Alexet a rendőrségen. A börtönben egy új átnevelési gyógymódnak vetik alá a fiút annak érdekében, hogy kiöljék belőle az agressziót, ám be kell látni – mutat rá a film –, nem mindenkinél működik az ilyesmi.

A filmben több helyen nyíltan ábrázolják a gátlástalan és öncélú erőszakot, a meztelenséget, a szexualitást, egyértelmű utalásokat tesznek a homoszexualitásra, ezért a legtöbb országban a legmagasabb korhatár-besorolással vetítették, Angliában, Szingapúrban, Malajziában, Spanyolországban és Dél-Koreában pedig nem engedélyezték moziban történő bemutatását.

A Da Vinci-kód

Ron Howard 2006-ban készítette el A Da Vinci-kód című filmet, melynek főszereplője Robert Langdon amerikai tudós éppen Párizsban tartózkodik, amikor megölik a Louvre egyik kurátorát. A rendőrség azonnal felveszi a kapcsolatot a tudóssal és abban reménykednek, hogy ő segítségükre lesz az ügy megoldásában. Langdon azonban szakértőből gyanúsított lesz és kénytelen együtt menekülni az áldozat unokájával. A lány és a tudós hamar rájönnek, hogy két titkos egyházi társaság harcába keveredtek.

A Dan Brown azonos című regényéből készült adaptáció elkészítését a katolikus egyház egyes konzervatív tagjai nagyon ellenezték, majd 2006 májusának elején, a film bemutatásának közeledtével egyes katolikus szervezetek (mint például az Opus Dei) világszerte tiltakozási kampányt indítottak. A filmet számos keresztény államban nem engedték moziforgalmazásba.

Blue Jasmine

Woody Allen 2013-as drámájának középpontjában Jasmine, az előkelő New York-i nő áll, aki miután elválik férjétől, elhidegült testvéréhez költözik San Franciscóba. Jasmine megpróbálja összeszedni magát, ám képtelen felvenni a harcot a depresszióval. Arisztokrata megjelenését megőrzi ugyan, érzelmileg viszont egyre inkább összeomlik.
A Blue Jasmine sem erőszakot, sem szexualitást nem tartalmaz, egy szép képekkel leforgatott, mély filmdráma, melyet nem igazán van miért betiltani. Indiában azonban megtették, méghozzá azért, mert a szereplők túl sokat dohányoznak.

A szürke ötven árnyalata

A szürke ötven árnyalata egy 2015-ben bemutatott erotikus-romantikus dráma, melynek alapját E. L. James azonos című regénye adta. Sam Taylor-Johnson filmjének főszereplője az irodalom szakos hallgató, Anastasia, aki interjút készít egy fiatal vállalkozóval, Christian Greyjel és bele is habarodik. A lány hamar rádöbben, hogy együtt szeretne lenni a tehetséges, vonzó, ám ijesztően karizmatikus férfival, aki pedig képtelen ellenállni Anastasia ártatlanságának és személyiségének. Így alakul ki közöttük a kapcsolat, melynek szabályait szerződésbe foglalják. És hogy milyen kapcsolat az, melyhez szerződés kell? Nos, bonyolult.
A film – akárcsak az alapjául szolgáló regény – hatalmas port kavart a közönség körében. Egyesek túlzottan visszafogottnak tartották az erotika, pontosabban a szadomazochista kapcsolat ábrázolását, mások viszont úgy vélték, túlzottan explicit a szexualitás megjelenítése. Utóbbi történt Zimbabwében is, ahol kitiltották a mozikból az alkotást.

Készítette: Tóth Eszter