Kincsünk a Beregi Szőttes

Nagyberegen valamint a szomszédságában lévő Kígyóson, valamint Beregújfaluban ma már az utolsó nemzedék él, amely még látta a kender termesztését és részt vett abban.

Az újabb nemzedék már csak mint örökséget őrzi a nagyanyáink szőtte kendőket, abroszokat. A szép szőttesekből egyre kevesebb maradt meg napjainkig. Szerencsére a háziipar kialakulásának köszönhetően újjáéledt a szövés és keresztszemes hímzés hagyománya, s a legifjabb nemzedék ma már az iskolában megtanulhatja annak minden csínját-bínját. A szövőszékek ismét lekerültek a padlásról, hogy a leánygyermekek számára megszőjék a stafírungot, amelynek összetétele mára módosult; a szőttesek mérete a mai lakberendezési igényekhez igazodik. A nagyméretűek helyett kisebb abroszokat, futókat,díszpárnákat, falvédőt, függönyt, vőfély- és autóra való kendőket szőnek.

Ezen a vidéken nem volt olyan család, ahol ne fontak vagy szőttek volna. A kendert minden faluban termesztették, a régi vászonszőttesek mind ebből készültek. A fehér vászonneműt a nők – a „fehérnép”, a „vászoncselédek” – fonták, szőtték, varrták. Idővel a fehér viselet inkább csak nyári ruha lett, majd fokozatosan alsóruha – „fehérnemű” – sorsra jutott. Mindeközben anyagának választéka egyre bővült, a készítmények színesedtek. A századforduló táján megjelent a pamutfonal, amit vidékünkön „rózsahegyi” pamutként ismertek. A kenderfonal felvetésre, azaz a vászon hosszanti irányú láncfonalaira beleverőkeresztirányú pamut vetülékszál került. A tiszta kendervásznat utóbb a pamutvászon váltotta fel. Ritkán, de használták a drágább lenfonalat is.

A virágos kendert felhasználták ruhanemű, asztalkendők, törülközőkendők szövésére. A kender feldolgozása egyébként, fáradságos munka volt. Nyövés után a Dámbán és a tóban áztatták.

6-7 napi áztatás után látót vettek, hogy megállapítsák, fellazultak-e már a rostok. Ha a kender eléggé szöszös volt, a kévéket mind kiszedték a vízből, tisztára mosták és kitették a napra száradni. Nyári meleg napokon hamar csontszáraz lett, ekkor következett a kendertörés. A meleg kévéket gyakran pokrócokba göngyölték, mert a kendert könnyebb volt melegen megtörni. Esténként összehívták a lányokat, ők törték a kendert. A törés hagyományos eszköze a törő, más szóval tilló. A mi vidékünk sima élű törőt használtak. Az egyágú törő négy, a kétágú törő hat lábon állt. A törő törzsét két keményfa-deszka alkotta, amelyeket a talpán helyettesítő fába csapoltak. A kétágú tőrnek két nyelve volt, így ketten két oldalról tudták rajta a kendert törni. A törés igen nehéz fizikai munka volt, mégis kizárólag nők végezték. A kévét szétszedték markokra, s annak előbb a vastagabb – a gyökeres – majd a vékonyabb végét helyezték a törő elé és nyelve közé, s addig verték a törő nyelével, amíg a szárrész – a pozdorja – ki nem hullt. Törés után egy-egy maroknyi szöszt úgynevezett bábokban eltették a dörzsölésig. A dörzsölést szintén estenként végezték: összehívták a barátnőket, és nótázás, kínálgatás közepette addig dörzsölték a szöszt, amíg jó puha nem lett. Legalább egy napig a porban hagyták a szöszt, majd kitilolták a fogas törővel. Az így megtisztított kendert 2-3 markot kitevő, nagyobb csomókba kötötték össze. Egy ilyen csomót fejszösznek mondtak. 15-20 fejszöszt összekötöttek és eltették a további feldolgozásig.

Ezután következett a gerebenezés, vagyis a szösz kifésülése. A gereben: lapos keményfa deszkára szerelt, 10-12 cm-es szegekkel ellátott korong. Ennek segítségével fésülték és osztályozták a kender rostjait. Mivel ez a munka nagy porral járt, a gerebenezést az udvaron végezték. A gerebent kikötötték a dagasztószék lábához, hogy ne mozogjon. A gerebenező asszony a kibontott kenderfejet a kezére csavarta, mégpedig a vékonyabb végénél, s a gereben fogaira csapkodva igyekezett kifésülni azt. Az apróbb szálak fennakadtak a gereben fogain, a hosszabbak az asszony kezében maradtak, miközben sorba rendeződtek. Ez volt a fejeszösz, amelyet szépen meg lehetett fonni, s a belőle készült fonalat használták a legfinomabb munkához. A gerebenbe ragadt apró szálakat kiszedték, s az aprószöszt még egyszer kifésülték. A gerebenben maradt szöszt nevezték csepűnek. Utána a szöszt összecsomózták és eltették fonásig.

A fonás téli munka volt. A lányok általában házról házra jártak fonni, nagy mulatozások közepette. Guzsalyon és rokkával fontak. A talpas guzsalyról orsóra fontak. A guzsaly-talpba erősített pálcára kötötték fel a szöszt, az orsóra pedig- nehezékként- esztergályozott orsókarikát helyeztek el. Mielőtt a szöszt a guzsaly vagy a rokka rúdjára felkötötték, azt meg kellett tépni, ágyazni: a fej kendert a két végénél fogva két részre szakították szét, aztán apró markonként tépni kezdték, s a markokat egymásra illesztették. Végül az egész ágyást összehengerítették és a rokka rúdján lévő szalaggal a rokkapálcához kötötték, az alsó – széteső – részét szájmagasságban helyezve el. Bal kézzel húzták a szöszt, jobb kézzel pörgették az orsót. Fogukkal, szájukkal segítettek a kihúzott szálak elrendezésében. A fonalat karhosszúságúra nyújtották, utána az orsóra tekerték. Esténként egy-egy fejszöszt fontak meg, amiből 1-1,5 orsónyi fonal lett.

A megtelt orsóról a fonalat felmotollálták, s a motollán bekötötték pászmába. A motollával a fonál hosszát mérték. 5-6 pászmát tettek egy motollára, ezt nevezték egy darabnak. A motolláról levett darab fonalakat bekötötték és szapulásig felrakták a konyhában egy rúdra.

A szapulás folyamata: a fonalat a szapulókádba rakták, forró lúgot merítettek rá betakarták és másnapig meleg dunsztban tartották. Másnap a fonalat hideg vízben – patakban, kút mellett – alaposan kimosták, kisulykolták, majd kiteregették a napra száradni. Az erős napfény a fonalat kifehérítette, ezért szárítás közben a fonalat többször megforgatták.

Szapulás és mosás után a fonalat felgombolyították. Úgynevezett levélke segítségével gombolyították a szépen esztergályozott gombolyítófára, amit állandóan forgattak, nehogy összebogozódjon a fonál. Elegendő fonál felgombolyítása után a fát kihúzták a gomolyagból, így az középütt lyukas maradt. A fonalat csüllőkkel is tekerték csévékre. A gomolyagokat vászonzacskókba rakták és szövésig a padláson tárolták.

A szövés előkészítő folyamata a felvetés. A vetőkaró két egymásra merőleges, függőleges tengely körül forgó ráma. A felső és alsó részen két összekötőfa erősíti egymáshoz. A tengely felső végét a mestergerendához erősített bőrszalagba vagy a gerendába fúrt lyukba helyezik. A felső keresztlécre három, az alsóra két faszeget erősítettek. A fonalat a kezdőfa alsó szegére erősítették, majd a következő két szegen nyolcas alakzatot írva végezték a felvetést. A kívánt vászonhosszúságig haladtak – spirálalakban – lefelé a vetőkarón az alsó keresztlécig. Itt a két faszegen újabb nyolcas alakzatot írva megfordultak a fonállal és a vetőt ellenkező irányba forgatva a felső lécig vezették a fonalat. Közben vigyáztak, hogy a fonalat mindig egymásra tegyék, nehogy valahol kereszt keletkezzen – ilyenkor véletlenül kimarad 4 vetőköz, s a fonal kb. 4 méterrel rövidebb lesz. Ha már megtörtént a hiba, vissza kell tekerni a vetőt és kijavítani a hibát. Attól függően, hogy mennyire gyakorlott a szövőnő, 10 szálával is lehet vetni. Ilyenkor a lyukasfát vagy vezérfát alkalmazzák, amellyel a fonalszálakat párosával rakjuk a faszegre. Ha 10 szálával vetünk, akkor egyszer oda-vissza haladva a vetőkarón egy tételt kapunk. Három tétel egy pászma, amit az alsó faszegen bekötünk. Ez háromszor 20 szál, azaz 60 szál. Tudnunk kell milyen szélességű vásznat akarunk szőni, hiszen annyi pászmát kell felvetni. A szükséges fonalmennyiség felvetése után az egész fonalköteget a csinszegnél be kell kötni. A felső karófa szegeinek helyére kerülnek a csépkevesszők. A fonalat láncban kell levenni a vetőkaróról. Abroszba kötve tartották, amíg a szövőszékre fel nem húzták.

Vidékünkön a szövőszéket esztovátának, szátyvának, szátivának is nevezik. Az itt használatos szövőszékek leginkább a takácsszövőszékhez hasonlíthatók. A legtöbb helyen két lábítóval szőttek. A talpakat egybeépítették az oldalfával és a vállfával, amely a nyüsttartó csigákat, a sikattyú- és bordatartót tartja. Régen a nyüstöt maguk az asszonyok készítették, később azonban már nem mindenki értett ehhez. A vászon szövéséhez legalább két nyüstre van szükség, ha az alapot is akarták mintázni, akkor 4-6 nyüstöt alkalmaztak. Az utóbbi időben már csak 2 nyüstöt használnak. A nyüstöt nyüstkötő deszka segítségével kötötték. Először megkötötték a nyüst egyik felét, majd a nyüstdeszkáról lehúzva, a gombolyagot minden hurkon áthúzva megkötötték a másik felét. Ezután ráhúzták a nyüstpálcára és jó szorosan rákötözték. Két nyüst alkotott egy párt. A pászmákat itt is megjelölték.

A nyüstökhöz kapcsolódnak a lábítók. A paraszti szövőszékeknél két lábítót használnak, négynyüstös esetén négyet. A lábítók felkötésénél vigyázni kell arra, hogy pontosan középen kössük fel a nyüstöket, különben nem egyenesen nyit, félrehúz a lábító. A hasajók – az anyag és lánchenger – a talpfákba vannak elhelyezve. A kész vászon a mellhengeren csúszik el. A vászon kellő feszességét a hasajókon lévő csipkés kerék és a csappantyú segítségével lehet szabályozni. A vetülékfonalat a vetélő segítségével visszük át a láncfonalak között.

A fonalat a szövőszékre a szálelosztó fogas, más szóval bránka segítségével húzzuk fel. A tételenként – pászmánként – bekötött fonalat egy csépkevesszőre kötjük, s azt a lánchengeren lévő vágatba helyezzük. A tételeket a fogasba helyezzük, a fedelét rázárjuk és óvatosan elkezdjük a fonál feltekerését. Segítőtársunk a jobb kezével óvatosan bontogatja a láncban leszedett fonalat, miközben erősen tartja azt, hogy egyenletesen kerüljön fel a hasajókra. Feltekerés után a kötések helyére betesszük a csépkevesszőket, a fonál végét kivágjuk és a fonalat a nyüstökbe, majd a bordákba fogjuk be. A parasztnyüstbe egyszerre kettesével foghatjuk be a fonalat: egyet az első, egyet a hátsó nyüstbe. A bordába ugyanígy fogjuk be figyelve a pontos sorrendre. A lábító lenyomásával az egyik nyüst felemelkedik – szétnyílás keletkezik – s ebbe vetjük a vetüléket. A lábító váltásakor a másik nyüst emelkedik fel és a láncfonalak keresztezve ölelik át a vetülékfonalat.

A korai kézimunkák alapanyagát kenderfonalból szőtték, a későbbieket pamut és kender, majd tisztán pamutfonal alkotta.

A kenderfonal nehezen színezhető, ezért a régi vásznakon kevés szín és dísz volt. A kékre és pirosra festett fonalból egyszerű díszítésű csíkokat szőttek a kendőbe. A mértanias csíkváltozatok mellett kialakult a virágos-szegfűs, rózsás, tulipános, bokros mintázás. A bonyolultabb csíkozás eszközei a szedőtű, a kis- és nagy csíkszedő deszka. A szedett csíkoshoz gyári pamutot használtak. Vidékünkön a piros és kék díszítést alkalmazták, később a fekete szín is megjelent.

Nemcsak a háztartás, a viselet sokféle vászonholmiját, hanem a népi élet ünnepeinek, szertartásos szokásainak – születéstől a halálozásig – különféle tárgyait is díszítették. A díszítésnek mindenütt megvolt a kialakult rendje. A kenyértésztát simacsíkos kendővel takarták le a szakajtóban, de a frissen sült kenyeret már díszesebb mintájú kendővel takarták le.

A csillagos motívum mellett kedvelt a farkasnyomos, a rákóczi, a gránátalmás, a tölgyfaleveles-makkos motívum is. A régi szőtteseket egyszerű motívumok jellemezték, a díszítés sohasem borította be az anyag egész felületét.

Minden eladó sorba került lány kelengyéjében legalább 24 darab, különböző csíkozású törülközőkendőnek kellett lenni, s ugyanennyi kenyérszakajtó- és tányértörlő kendőnek. Ezenkívül a násznagyoknak, a vőfélynek és a menyasszonyvivő lovaira is díszes kendőket kellett készíteni. Ugyancsak díszesen készítették a komakendőt, hiszen azt mindenki láthatta, amikor ételt vittek a gyermekágyas asszonynak.

Az abroszokat két végükön díszítették, ritkán körben; utóbbi esetben felvetéskor engedték be a színes szálakat, s így keletkezett a díszítés.