Onagy Zoltán: Zsámboki szerető

A történet szokványos. Irodalmi feldolgozásban is. Bő negyvenes, családos férfi belezúg az alig harmincas magányos nőbe. Beindul a kettős élet, a félig-meddig távkapcsolat, a „most mi lesz”, a „befejezzük”, az „így nem mehet tovább”, a „szeretlek, csak te kellesz”.

Onagy Zoltán könyve nem szokványos. A kínálkozó közhelyek ellenében halad, még ha egy-egy alkalommal meg is adja a közhelynek, ami a közhelyé. Az 1996 őszétől kétharmad éven át játszódó (és a szerző által 1997 végén befejezett, tehát meglehetős késéssel közreadott) mű nagyszámú, címmel ellátott kis fejezete egyrészt felidézi a klasszikus folytatásos regény(közlés) gyakorlatát, amikor az olvasó napról napra izgulhatott: miként alakul tovább a történet? Ez a bizonytalanság sorsként van kódolva a történetmondó és Andrea kapcsolatában, tehát a naplózó szerkezetűnek is nevezhető írástechnika tökéletesen idomul a helyzethez és a tárgyhoz. Nem mellékes, hogy a narrátor író-publicista főleg a napi újságírói robottal keresi kenyerét (a szerelmesek nem ritka, de számukra nem elég gyakori titkos találkáit is részben egy kihelyezett munka teszi lehetővé), s főnöke gyakran olyan feladatokkal, igényes „kis színesekkel” bízza meg, amelyek karakterszámra nemegyszer a Zsámboki szerető egy-egy epizódjával azonosak.

Onagy főhőse természetesen nem épp aktuális életét írja szét cikkekké, de cikkei kis csokrát – nem mindig a legszerencsésebb kézzel, mert külső, informatív idegenséget keltve, a lokális és literátus belterj látszatát generálva – „bennhagyja” az önéletrajzi históriában. A fejezetcímek valamelyest szemléltethetik, mikor merre lendül a regény-hinta: Négyrózsás Andrea; Szív küldi szívnek; Berda és a fiúk; Róth Manó és Juhász Gyula; A lecsókolbász; Sűrű nap; Bikavér és irodalom; Családi fészek; Házastársi kötelezettségek; Domonyvölgyi vasúti átjáró – stb., stb., még tucatjával. A legutolsó fejezet címét, a benne megjelenő, az addigiakhoz képest módosuló szövegformát nem idézzük, nem jelöljük, mert a könyv zárlata és epilógusa egyrészt váratlan fordulatot tartogat, másrészt e fordulat megokoltsága, hitele olyannyira kérdéses (noha beszédmódja figyelemre méltó), hogy a dilemmának csak mikro-elemzéssel lehetne végére járni az Irodalmi Jelen (közelebbről: a Concord Media Jelen, Arad) által kiadott könyvben.

A hasonló love storyk értéke, sikere nem a cselekményen múlik. Végtelen különbözőségükben is modellszerűen „egyformák”, eseményeik pedig – az új párral való gyönyörűséges közös fürdőzéstől az otthoni férji és apai kényszer-megnyilvánulásokig – nagy találati biztonsággal megtippelhetők. A lektűrrel inkább műfaji kihívásként kacérkodó, az ellenpontozásban rejlő lehetőségeket kamatoztató textus kvalitása a szerkesztés és a stílus terepén dől el. Onagy Zoltán érett, taktikus szövegkonstruáló: jó lélegzetvételű, szaporázó-csendesülő epikát hozott létre. S különösen jó, ekrazit-szavú stiliszta. Nem megveszekedett formanyelvi merénylő, de egy sort sem hagy gyújtózsinór nélkül. Igazat foglal magába a fülszöveg: „a mindennapi beszélt változathoz közel álló” nyelvezet uralja az alkotást. E nyelvezet azonban élvezetesen osztott. Érzékelhető a belső használat, a tudati monologizálás – és a külső verbális megnyilvánulások (köztük a „szerelmi duettek”) különbsége. Mindkettőben funkciót kapnak olyan közlés-csonkolások és -kiegészítések, amelyek egyértelműen a literarizáltság (voltaképp már épp a nyelvbeli nem-hétköznapiság) jelei. A tipográfiai elkülönítések fölébe kerekedve maga a szólelemény, mondatalakítás választja el azokat a beszédmódozatokat, amelyeket a két főalak személyes érintkezéskor, telefonbeszélgetésben, számítógépes üzenetváltásban, a kettőjükön kívüli nyilvánossággal való kommunikálásban, a nyomtatásra váró fogalmazásban alkalmaz.

Bár az időbontás, az állandó helyszínváltás (a filozofikusan felsűrített útonlét, a domináns út-motívum), az ezredvég történéseihez fűzött morális és indulati kommentárok, a szexuális fűtöttség ábrázolására szánt eredményes (drasztikus-választékos) írói megoldások többsége önmagában is leköt, végül is a nyelvi összesség állít a regény mellé. A bőbeszédűséget és szentenciázást majdnem mindig kikerülő állapotrajz, amely egy jellegzetes típus, az örök átmenetiségbe vetett-vetődött értelmiségi „lefilmezését” biztosítja, különféle szemszögekből. Miközben a családi háttérben – többé-kevésbé hősünk virtuális szökése, passzivitása ellenére – lakásfelújítás zajlik, a főfigura az életfelújításon tépelődik. Egymásra montírozódó önképei közül a kezdetiek egyike: „Folyamatosan körtáncot lejt körülöttem a hét főbűn, a hét halálos: gőg, kapzsiság, bujaság, harag, torkosság, irigység, lustaság. Már nem vitázom velük. Egyik-másik elkap (kivéve talán a lustaságot, nem fér össze hat társával sehogyan), ropunk egy véreset. És ez jó. Bizarr. Mert másnap soha nem tudni, mi volt olyan jó. Minden ideiglenes, minden funkcionális, mintha minden kétnapos plakát volna körülöttem. Egy nap hátra. A harmadikon lejár. Nyomaszt, hogy nem megyek, pedig kellene, nyomaszt, pedig tudom, lejár. Túl vagyunk a helybenjáráson”.

Túl van-e? Túl vagyunk-e?

Tarján Tamás

Forás: Kultura.hu