Sokaknak tartozom… Interjú Bartha Gusztáv íróval, drámaíróval

Bartha Gusztáv író, költő 1963-ban született Váriban, ma Nagyberegen él. Szakácsnak tanult, de élete során számos szakmában kipróbálta magát. Eddig nyolc kötete jelent meg. 2011 óta tagja a Magyar Írószövetségnek.

– Nemrég jelent meg legújabb köteted A gabonafarkas legendája címmel. A könyv az 1988 és 2012 között írt novelláidból összeállított válogatást tartalmazza. A művek nagy része már korábban is megjelent. Nem gondolod, hogy ezzel is táptalajt adsz azon kritikai hangoknak, miszerint a kárpátaljai irodalom újraközlő irodalom?

– Ez úton üzenem a „kritikai hangoknak”– bár az általánosítást nem tekintem kritikának, mert feltehetőleg arról a tőről metszik, ahonnan a világhálón föllelhető, és nagy tetszésindexnek örvendő falvédőszövegeket –, hogy mindegyik novella megjelent már előzőleg. A novellaválogatást évfordulós kötetnek szánták, tavaly töltöttem be az ötvenedik életévemet, és nem a pályázati rendszeren vagy a kiadón múlt, hogy a megjelenése átcsúszott a 2014-es esztendőre.

– Hány példányban jelent meg a könyv és milyen kritikát kapott?

– Gondolom ötszáz és ezer példány között. Pontos számot az Intermix Kiadó igazgatója tudna mondani. Számomra az is sokat jelent, hogy a kötet elektronikus változata megtalálható a KMMI és az OSZK elektronikus könyvtárában, tehát sokak számára hozzáférhető, ingyen letölthető. Hogy milyen kritikát kapott? Ahogy tapasztalom, manapság egy szépirodalmi kötet négy-öt hónappal a megjelenés után legfeljebb egy könyvismertetést kap, ha kap egyáltalán.

– Egy Kárpátalján élő irodalmár milyen úton jelenteti meg a könyveit? Milyen lehetősége, esélyei, és támogatása van? Beszélnél nekem erről?

– Erre a kérdésre csak nagy vonalakban tudok felelni. Először is irodalmárrá kell válni, és ehhez művek, művek és még jobb művek szükségeltetnek. Másodszor, mivel a lehetőségek itt sem maguktól adódnak, nagyban növeli egy tervezett kötet kiadásának az esélyét, ha a reménybeli költő vagy író munkái révén tagjává tud válni egy irodalmi folyóirat – esetünkben az Együtt – szerzői közösségének. A harmadik lépést már az Ungvár székhelyű Intermix Kiadó lépi azzal, hogy négy-öt évente antológiába rendezi és kiadja a pályakezdő fiatalok Együttben megjelent írásait. Az antológiában szereplő szerző – ha van 100-120 oldalt kitevő, nyomdára érett kézirata, – akár már egy éven belül kézbe veheti a hőn áhított kötetet. A többkötetes szerzők esetében természetesen más a pályáztatási, kiadási kritérium, esetükben az önmagukhoz, vagyis az előző kötethez mért fejlődés a döntő szempont.

– Sok műfajban alkotsz. Melyiket tartod a legfontosabbnak? Melyikben tudod a legmaradandóbbat alkotni?

– Röviden válaszolva: még soha nem ültem oda az írógéphez – az elmúlt pár évben a számítógép klaviatúrájához – színpadi művet vagy novellát írni, hogy na most megmutatom az utókornak… Úgy vélem, maradandónak azok az írásaim bizonyulnak, amelyek hiteles válaszokat tudtak adni az élet felvetette kérdésekre. Hogy most a soros válaszomat egy novella, vagy egy dráma műfaji keretein belül próbálom megfogalmazni, az nem a fontossági sorrend, hanem a kérdés függvénye.

– Egyik pályázati anyagodban három tényezővel indokoltad meg, hogy miért lett a fő műfajod a novella. Azt írod, hogy „… novelláról novellára haladva mára elértem, hogy nem tudok novellát nem írni, mert megírásuk által én is épülök és gazdagodok.” Mi késztet arra, hogy megírj egy novellát vagy egyéb művet? Hozzád hogyan érkezik az ihlet? Volt már olyan, hogy irányítottan, pályázatra vagy egyéb felkérésre írtál meg egy művet?

– Ahogy a költészet, úgy a prózaírás sem kívánságműsor. Lehet zengeni pártos ódákat, szavakba lehet önteni egy intézmény vagy eszmerend sikersztoriját, csak épp nem érdemes. Az ilyesfajta fércelmények előbb-utóbb a szerzőt is vakvágányra viszik. Nincs rombolóbb dolog az olcsó sikernél. Ami meg az ihletet illeti, az nálam 90%-ban munkát jelent és folytonos tanulást. A különféle műfajban meghirdetett pályázatokon való részvételt is a tanulási folyamat részének tekintem, tekintettem. A szoros határidő, a terjedelmi és a tematikai megkötések napi kihívásai az írói munkának. Tudni kell kezelni őket. Vannak felkérések, amik elől nem térhetünk ki. Ilyen volt Horváth Anna felkérése drámák írására, vagy Nagy Zoltán Mihály felkérése, hogy csatlakozzam az újrainduló Együtt folyóirat szerzői gárdájához. Legutóbb a KMMI felkérésének tettem eleget, mikor részt vállaltam a hagyománnyá vált őszi írói karaván sikeres lebonyolításában.

– A kötet előszavában Nagy Zoltán Mihály azt írja rólad: „Írásainak hősei, a létgondokkal szembeszegülő, azok ellen foggal-körömmel hadakozva oly sokszor lelki sebeket elszenvedő és okozó kisemberek sokasága.” Ezek szerint hőseidet a környeztedben élő kisemberekről mintázod, és történetüket a valóságból meríted?

– A témát valóban a valóságból merítem, mégpedig abból a valóságból, amit legjobban ismerek: a kárpátaljai hétköznapokból. A hőseim talán ezért tűnnek olykor annyira ismerősnek. A cselekményt azonban kitalálom: van, hogy egy újsághír vagy egy elcsípett párbeszéd mozgatja meg a fantáziámat. Általában, ha már adva van a téma, beugranak, maguktól jönnek az ötletek.

– Penckófer János írja veled kapcsolatban: „…novelláidban egy rendkívül élénk, derűs mesélőkedvű beszélővel találkozhatunk, akinek nyelvében a népi humor jelentős szerepet kap.” A prózáidat olvasva én az emberi küszködés, a szegénység, a nehéz kárpátaljai sorsok szakavatott krónikását látom benned. Te hogy érzed? Hogyan tudod összeegyeztetni a humort és a csontig hatoló tragédiát?

– Ahány olvasat, annyi értelmezés. A műveimben föllelhető humort groteszk torzításnak nevezném. Igaz, néha túlzóak, de csak ez által válhat a drámaiság fokozhatóvá. A tragédiákban a hős általában nemes célokért küzd, és elbukik. Novelláimban a szereplők nem Sárkányölő Szent Györgyként veszik fel a harcot a napi gondokkal, problémákkal, emberként küszködnek. Ironikus megfogalmazásban, a már meglévő problémákat, gondokat újabbakkal szaporítják.

– Színdarabokat, drámákat is írsz. Újra Penckófer Jánost idézem: „ …egyedülálló kezdeménye, hogy történelmi időkre visszanyúló drámai alkotásokkal is kísérletezik, jó eredménnyel.” A Vingárti Geréb Péter című vígjátékod és az Ítéletidő című egyfelvonásos drámád a középkori Lampertházán (Beregszászban) játszódik. Ez mélyreható történelmi ismereteket feltételez. Ezek szerint fontos számodra szülőfölded történelme. Nem gondoltál még arra, hogy írj egy Kárpátaljával foglalkozó történelmi regényt?

– Előjáróban had idézzem Vaclav Havel cseh drámaíró rendszerváltás előtt papírra vetett, ma is érvényes gondolatát: „A történelmi horizont nélküli magánélet – fikció, élettelen utánzat, valójában hazugság. Megfosztják valódi belső kiterjedésétől, legsajátosabb tragikumától, igazi kérdéseitől.” Az általad felsorolt színpadi művek a múlt század 80-as éveiben íródtak, és igazság szerint jómagam csak tenyérnyi színpadokon, templomokban előadható vígjátéki, drámai keretbe helyeztem a valóban megtörtént, levéltári dokumentumokkal igazolható történelmi eseményeket. A munka oroszlánrészét Váradi Steinberg János, az ungvári egyetem történészprofesszora és Horváth Anna keramikus, a Szovjet Képzőművészeti Szövetség tagja vállalta magára. Azért hangsúlyozom a titulusokat, mert a szovjet éra utolsó évtizedében sem volt veszélytelen dolog olyan anyagok után kutatni a levéltárakban, még ha történészprofesszor is volt az illető, amiről nem szólt az engedély, mint ahogyan az sem, hogy egy rangos szövetség tagja, az átkos, feudalista középkor képzőművészeti, öltözködési és viselkedési kultúrájában való jártasságának megosztásával töltse a szabadidejét.
Finta Évának is sokat köszönthetek, hisz nem csak legépelte, de stilisztikai javításaival sokat hozzá is adott az elkészült művekhez. És azt sem mondhatom, hogy ez valami egyszeri „partizántevékenység” lett volna, például ez idő tájt íródtak magyar tanárom, Vári Fábián László történelmi múltunkat idéző, azóta klasszikussá ért versei: Útban Törökország felé, Mikes Kelemen, Majtény
Sokak számára nyilvánvalóvá lett, hogy a szovjet magyarok segédletével zajló történelemhamisítás nem bagatell dolog, negatív következményei kétségessé tehetik a kárpátaljai magyarság jövőjét. Jelen időkről szólva, Matl Péter és szobrászbarátai próbálnak hagyományt teremteni a Borzsován első ízben megszervezett szobrász táborukkal. Szembe menni az árral azáltal, hogy ahogy most, úgy az elkövetkező években is olyan szobrokat álmodnak, készítenek és helyeznek el majd a magyarlakta községek eleddig üresen álló terein, amelyek művészi fokon szimbolizálják az adott községhez köthető mondákat, történelmi eseményeket. Magamról szólva, ha regényt nem is, de nagyon szeretném az elkövetkező években újraírni a Salamon című, azóta valahová elkallódott drámámat. Teljessé tenni a Lampertháza történelmét feldolgozó trilógiámat. Sokaknak tartozom vele.

Lengyel János
Kárpátalja.ma