Vidnyánszky Attila: „Trill Zsolt alakítása Latinovitséval vetekedik”

Klasszikus darabok és kortárs szerzők, fiatal társulatok és nagy múltú teátrumok mutatkoznak be május 9. és 14. között a Thália Színházban. A Határon Túli Magyar Színházi Szemle hat napján, nyolc előadást láthat a közönség a budapesti játszóhely három színpadán. A szemlére a beregszásziak a Tótékkal érkeztek.

A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Tóték című előadására, május 10-én ülhettek be a nézők. A beregszászi társulat immár legendás produkciójában az Őrnagy szerepében Trill Zsoltot, Tót megformálójaként Tóth Lászlót láthatta a közönség. A többszörösen díjnyertes előadás rendezője, a Kárpátaljai Megyei Magyar Színház főrendezője, Vidnyánszky Attila.

– A 2004-es premier óta, tértől, földrajzi helytől függetlenül megszületik nálatok ez az egyszerre megrendítő és mosolyt fakasztó (örök) történet. A Tóték előadásotok, mondhatjuk úgy, együtt fejlődik, alakul a társulattal. Nyolc év ugyanis hosszú idő, gyerekeitek születtek, sok minden megváltozott körülöttetek, bennetek. Ez áll amögött, hogy minden alkalommal, amikor csak előadjátok, új színekkel gazdagodik ez a mérföldkőnek is tekinthető produkció?

– Ez jellemzi az összes beregszászi előadást és magát a színházi működésünket is. Mármint az, hogy előadásaink elkísérnek minket. Igyekszem úgy műsorra tűzni a darabjainkat, hogy bekalkulálom, sőt nagyon szeretném, ha ezek hosszú éveken át velünk lévő figurák és történetek lennének. Mi ugyanis nem egy olyan repertoár színház vagyunk, amelyik megszüli az előadást, és játssza, hanem egy olyan társulat, amelyik időről időre újragondolja a darabjait, így a Tóték is átment legalább három-négy változáson. Ez nem jelenti azt, hogy a lényegi koncepció módosulna, de sok-sok apró nüansz, számos új szempont, megoldás került bele, és ettől élő az előadás. Emögött nagyon sok munka, és ugyanannyi odafigyelés van. Abból adódóan pedig, hogy mi egy utazó színház vagyunk, minden alkalommal, amikor előadunk egy darabot, az adott helyszínen, egy kicsit újraszüljük aznap este. Nálunk nincs az, hogy a díszítők felpakolnak és kialakítják a játszóteret, hanem mi magunk találjuk ki ott helyben, hogy éppen hogyan adaptálható az előadás a meghatározott helyszínre, és az aznapi impulzusok mindig egy picit belekerülnek. Nem igazán szokták elhinni az emberek, hogy ilyen régóta játsszuk a darabjainkat, mert mindig frissnek hatnak. Ezért van az, hogy sokan többször is megnézik az előadásainkat, mert mindig egy kicsit mást kap a néző.

– Az előadásaitok attól is megszólítóak, hogy bárhol is lépjetek fel, az érződik, mennyire együtt lélegzik a társulat. Az előbb említett egész napos csapatmunka a titok nyitja?

– Nagy titok nincs mögötte. Van egy végtelen alázat, és egy öröme a játéknak, egy felfokozott izgalma a készülődésnek. Sokféle színházi rítust ismerünk, a mienk nagyon egyszerű: reggel elkezdjük pakolni a teret, ugyanazok az emberek, akik este előadják a darabot, és utána lejátsszuk egyszer, elég intenzíven végigcsináljuk az egész előadást, az elejétől a végéig. Ez a fajta felkészülés olyan várakozást, zsongást idéz elő a színész lelkében, hogy alig várja a pillanatot, hogy kiléphessen a közönség elé. S ha még azt is belekalkuláljuk, hogy sok esetben egy utazás előzi meg az előadást, az azt jelenti, hogy olyankor hajnali négykor vagy háromkor kezdődik a történet. A társulat tagjai összegyűlnek a beregszászi színháznál, és elindulnak együtt… Ennek óriási jelentősége van, és érzékelhető a különbség, hogy ha egy ilyen folyamat végén játsszuk a darabot, még ha sokkal fáradtabbak is a színészek, mint amikor enélkül. Mindig az a produkció sikerül jobban, amelyet megelőz egy ilyen összetartó ráhangolódás.

– Térjünk vissza a Tótékhoz, és a rendezői alapkoncepciódhoz, miszerint: kölcsönös függőségben élünk, és egy személyben vagyunk zsarnokok és áldozatok. Ahogy mondtad is, a darabértelmezésed a következő tíz évben sem fog megváltozni…

– Valóban nem. Ez a fontos kiindulópont, de bizonyos szempontból az előadásunk attól szokatlan, hogy a mi előadásunkat visszahelyeztem egy történelmi közegbe. Egy hosszú vajúdási folyamat végén jött ez az ötlet, amihez Örkénytől kaptam az impulzust. A Tóték előszavában ugyanis leírja, hogy miközben ezen a darabon dolgozott, arra a hatvanezer katonára gondolt, aki a Don-kanyarban ülve fagyott meg. Ez engem sem hagyott nyugodni. Általában egy valamikori háború, egy valahol lévő falu, egyfajta stilizáltság jellemzi a Tótékat, ha színpadra állítják, én pedig egész konkrétan beültettem az egészet a II. világháborúba. Ettől szerintem az egész történet élesebbé válik. Amikor Radnóti Zsuzsa (Örkény István özvegye, a szerk.) megnézte az előadást, azt mondta, sejtette, hogy valami egészen mást fog kapni ezúttal, mint eddig, de hogy ennyire(!), azt nem gondolta. (Szélesen mosolyog.) Ugyanakkor abban biztos vagyok, hogy a Tóték szellemisége megmaradt. Arra mindig kínosan ügyelek, hogy a darabok üzenetei szerzőhűek legyenek. Az kétségkívül igaz, hogy ez a mi kárpátaljai, beregszászi Tóték-előadásunk, sokkal mozgalmasabb,és expresszívebb, mint más produkció, mivel nagy tömeg, az egész színház játssza.

– A Tóték itt és most a Thália Színházban, Örkény István születésének 100. évfordulóján is ugyanolyan revelatív erővel hat, mint az elmúlt csaknem egy évtized során, mivel a történet kortalan, a kérdés pedig örök: mit vált ki belőlünk a kiszolgáltatottság?

– Ettől remek ez a darab, és élőek a figurák, mert a ma problémái nagyrészt ugyanazok, mint az írás keletkezésének idején voltak. A Tóték alapkérdéseket boncolgat, mert az emberi természet nem változik, és az a viszonyrendszer, amit a darab felvázol, abszolút átültethető a mába. Ez a nagy művek, a klasszikusok sajátja. Azt pedig nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezt a mi előadásunkat egy remek csapat csinálja. Trill Zsolt alakítása minden túlzás nélkül Latinovitséval vetekedik, de Szűcs Nelli, Tóth László, Varga Melinda és az egész társulat, igazi örömszínházat is csinál, amellett, hogy egy rettenetesen bonyolult koreográfia mentén mond végig egy nagyon komoly történetet.

Forrás: fidelio.hu