Múltfogyatkozás: Honvágy

Szerző: | 2021.10.17., 14:59 | Múltfogyatkozás

Fotó: Deskó Tamás

– Láttam, magácska sokat utazott az elmúlt időszakban.

– Valóban.

– Nem akar erről mesélni?

– Tulajdonképpen sok mindent nem tudok mondani. Szép helyeken jártam. De igazából egyik sem vett le a lábamról.

– Akkor beszéljen erről, hogy milyen érzés volt a távolban.

– Rendben. Nem fogok hazudni, vártam, hogy végre egy időre elszakadjak a megszokottól. Viszont nem a várt hatást gyakorolta rám.

– Mit várt az úttól?

– Megnyugvást, vagy nem is tudom, talán egy kis szünetet. Teljeskörű pihenést. Ennek ellenére nem éreztem magamat komfortosan.

– Kényelmetlen volt a szállása?

– Nem, sőt, ízléses helyeken lakhattam. Mégsem tudtam sehol sem pihenni. Az utcákat jártam, fotóztam a csodás épületeket, amik éjjel kivilágítva teljesen máshogy néznek ki, mint nappal. Érdekes volt napközben végigmenni ugyanazon a soron, mintha egy másik világ lenne, egy másik élete az utcának. Kicsit magamra ismertem ebben.

– Hiszen ezek kellemes élmények, nem értem, miért beszél úgy róla, mintha egy foghúzásról lenne szó.

– Nem ezzel volt a gond.

– Akkor?

– Amikor visszamentem a szállásra, rám szakadt az, hogy a négy fal van körülöttem, semmi más. Odakint a recepciós ült csak. Neki mégsem panaszkodhattam. Már az is megfordult a fejemben, hogy lemegyek az utcára éjjel, az első koldus mellé leülök, és neki sírom ki magamat.

– Azért valljuk be, ez veszélyes lett volna.

– Tudom. Éppen ezért nem tettem. De nem csak ez volt a baj.

– Hát?

– Furcsa ezt mondani, viszont, hogy is mondjam, nem láttam olyan szépnek a nagy monstrumokat, mint odahaza a kisebb épületeket. Hiszi vagy sem, arra vágytam, hogy otthon, a romos épületek között kóboroljak. Tudja, meséltem már korábban, szeretem az elhagyatott helyeket.

– Emlékszem rá.

– Mégis, nem furcsa ez? Történelmi helyszínek között mászkálva én az otthoni roncsokon agyaltam. És inkább odavágytam, az enyészetbe. Főleg a csend miatt. Ahol csak megfordultam, tömegek voltak, nagy zajjal. A saját gondolataimat se hallottam néha. Igen, azt hiszem, emiatt akartam mihamarabb visszajönni.

– Érdekes amiket mond, főleg az ragadta meg a figyelmemet, hogy a szemet gyönyörködtetőt felcserélte volna inkább a pusztulással.

– Valahol igen. Mert a romjaink között mégiscsak otthon vagyok.

– Szóval magácskának honvágya volt.

– Nevezhetjük így is. Bár az előbbi kijelentésére visszatérve, a romokat nem tartom egyenlőnek a pusztulással.

– Nocsak. Hogyhogy?

– A romot el lehet takarítani, és a helyére újat építeni. Sőt, be is építhetjük az új épületbe. Szerintem emelné ezzel az új értékét. Meg igazából ki nevezi ezt romnak? Ez csak egy szó. Más a véget látja benne, én a lehetőséget. Közhelyes, de hát valaminek az elmúlása mégiscsak valaminek a kezdete, nem? Egy régi épületből is bármit ki lehet hozni. És igazából ez újabb célt tűz ki elém, ez egy kihívás, alkotni a múltból. Azért ez művészet valahol.

– Tulajdonképpen minden beszélgetésünkkel ezt tesszük, ha észrevette. A régi, romosnak megítélt életére építve él tovább.

– Ez igaz. Talán ezért szeretem az omladozó falakat. Mert magamat látom bennük és az esélyt egy új életre. Őszintén szólva, én úgy látom, ma újraépítettünk egy részt ezzel a beszélgetéssel.

– Ezt örömmel hallom.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.

Pin It on Pinterest

Share This