Tárcajegyzet: fények távol az otthontól
Barátaimnak
Hajnali négy, főzöd a kávét, mindjárt amúgy is ébredned kellene. Kiülsz a balkonra, szürcsölöd a feketét, rágyújtasz. Idegen táj néz rád minden hajnalban. Nem a te városod. Nem a te környéked. Te csak vendég vagy itt. Szép, de nem a tied. Szép, de nem annyira, mint az otthoni. Arra gondolsz, hogy két évvel ezelőtt Beregszászban rendes cigit szívtál, és hogy sose keltél ilyen korán. Igen, akkor addig nyomtad az ágyat, ameddig bírtad, mert tudtál nyugodtan aludni.
Pörgeted a híreket, semmi jót nem látsz. A szomszédod fekete gyertyás profilképén akadsz meg. Meghalt a fia Donyeckben. Iszod a kávét, és arra gondolsz, hogy milyen rendes gyerek volt. Ha nem volt időd a második munkahelyed miatt füvet nyírni, egy sörért leszedte neked az egész udvart. Te meg bütykölted a negyvenéves Zsiguliját, amit nem akart eladni, mert még az apjával vette. Szegény szomszéd, már négy éve halott. És most már a fiú is. Kommentelni akarsz a gyászhír alá, de nem teszed. Megnyitod a chatablakot, írni akarsz a szomszédnak, hogy részvétem. Mégsem megy. Most otthon kellene lenned, felajánlani, hogy segítesz sírt ásni. Micsoda, temetés? Huszonkét éves taknyos kölyök, bulikban lenne a helye, vagy a csajok ágyában, de nem a koporsóban. El se tudsz tőle búcsúzni. Vissza a poszthoz, szomorú emoji, kész, több nem megy.
Leteszed a telefont, készülődsz, vár a meló. Fel a buszra, mutatod a bérleted. A munka pörög, bár amíg benne vagy, csigalassúsággal telik az idő. Aztán hopp, és már vége. Busz, bérlet, irány a bevásárlóközpont.
Sohase fogod megszokni, hogy nincs cirill felirat a boltokban. A grecskát keresed a borsó mellett. Nézed az elvileg otthonról exportált édességeket, otthoni, de mégse. Gondolkozol, hogy mit vegyél, mit akarsz főzni. Mit meg nem adnál egy otthoni cseburekért! A pénztárcádban kopek után kutatsz, hogy aprót adj a kasszásnak. Furcsán néz a nő rád, amikor azt mondod neki, hogy nincs elég kopeked. Benyögöd, hogy inkább kártyával fizetnél. Eldöntöd, hogy legközelebb az önkiszolgálóra mégy.
Otthon összedobod a kaját, hogy legyen mit enni. Nézed a vásároltakat, és tűnődsz, hogy mit főzz. Tudod, hogy ez se lesz olyan, mint ahogyan szeretnéd. De hát enni kell, úgyhogy főzni kell. Odateszed főni az ételt. Aztán takarítasz, leviszed a szemetet. A liftbe beszáll a fenti szomszéd. Köszönnél, de úgyse viszonozza. Magadban morogsz, hogy legközelebb inkább lépcsőzöl.
Felmégy, elrendezed amit még kell, és mire az órádra nézel, 11 múlott. Hova ment el ez a nap? Zuhany és ágy. Pörög az agyad. Még hogy a nap mivel telt el, de az elmúlt két év hová lett? Nem tudsz aludni. Be kellene húzni a függönyt, a kinti fény beszűrődik. Elindulsz az ablak felé, és reménykedsz, hogy amikor kinézel, majd az otthoni házak köszönnek vissza. Nézed a fényeket, aztán becsukod a szemedet. Próbálod felidézni Beregszászt. Látod magad előtt a Vérkét, a totyogó kacsákat. A piacot, az újpiacot, a templomokat, a fehér keresztet. És reménykedsz, hogy a lámpák fénye, amelyek beszűrődnek a zárt szemhéjad alatt, otthoniak. Egy pillanatra elönt a düh és a kilátástalanság. Meddig kell mégy így élned, meddig kell várnod arra, hogy az Ardói-hegynél lásd feljönni a Napot? Kinyitod a szemed, idegen fények néznek rád, egy idegen ablak előtt állsz. Lehet, már te sem vagy önmagad?
Sz. Kárpáthy Kata
Nyitókép: Kárpátalja.ma