Tárcajegyzet: a gyermekkor ízei
Ritka kincsre találtam az egyik beregszászi boltban. Amikor megláttam, nem hittem a szememnek. Nézegettem, nem valami olcsó hamisítvány-e, de nem. Egy falatnyi gyermekkor köszönt vissza az édességes polcról zöld, narancs és sárga csomagolásban.
Amikor édesapám fizetést kapott, mindig vett cukorkát. Ha több pénze volt, többet és drágábbat, ha nem, kevesebbet vagy olcsóbbat, de néhány szem cukorka minden fizetéskor jutott. Én voltam a cukorkaosztó. Az öttagú családnak egyformán ötfelé osztottam a finomságot. Ha maradt 2-3 szem, akkor megosztoztunk a testvéreimmel, de általában az utolsó darabot én kaptam meg. Ilyenkor viszont a savanykás kedvencem elmaradt, azt a zsebpénzemből kellett megoldanom.
Az iskolai nagyszünetekben mentünk boltba. Szinte minden nap ettük a savanykás cukorkát. Ha nem csak kopekjeink voltak, akkor vettünk pálocskit (puffasztott kukoricapehely – a szerk.) is, és lestük, hogy milyen ajándékot rejt. Az volt a szerencsés, aki pénzt talált benne. Akinek 5 hrivnyát rejtett a csomagja, annak másnap is volt pénze pálocskira. (A rosszmájúak szerint egyesek a právájukat (jogosítvány – a szerk.) is itt találták, és azért vezetnek rosszul.) A tanáraink agyréme a száraztészta volt. Nem elég, hogy hangosan ropogtattuk, mindenhová morzsált. Valamivel jobb presztízse volt a bohócos csomagolású sóspálcikának. És a levonós rágók! Mennyi rágót kellett kidobni a kukába, mert a tanórán tilos volt rágózni. Aztán szünetben mennyit játszottunk levonóra. Csapdostuk a különböző sorozatok jeleneteiből kivágott vagy autós matricákat, csak úgy piroslott a kezünk utána.
Egy íztől a számban érzem a gyerekkor valamennyi ízét. Néhány pillanatra visszarepültem a boldog békeidőkbe. Békés, de pénztelen idők. Arra is emlékszem, hogy nem tellett minden évben új táskára, tolltartóra. Hogy nagyon ügyelni kellett a sportcipőre. És örültünk a Juliskás (Julija Timosenko – a szerk.) naplónak, tollnak, füzetnek, mert annyival kevesebbre kellett költeni. Sose felejtem el a fekete naplót, amin a képviselőasszony motoron ült. Terceket rakhattunk volna ki a pártok propagandaanyagaival, annyiféle naptárat, tollat kaptunk. Az eszem tudja, hogy nehéz volt akkoriban is, de a lelkem mégis visszavágyik oda.
Eszem a Sipucskit, és potyognak a könnyeim. Az a világ olyan távolinak, idillinek tűnik. Akkor a kis zacskó cukorka egy vagyonnak tűnt, szaladtam elosztani a maréknyi édességet köztem és a két nővérem között, hogy mindenkinek jusson. Nem voltunk tehetősek, de nem is éltünk félelemben. Most bármikor vehetek magamnak kilószámra édességet, de a nővéreim távol vannak. És nincs békességünk.
Vissza akarok menni, legalább egy napra a gyerekkoromba. A bolt előtt számolgatni a zsebpénzemet. Száraztésztát ropogtatni a nagyszünetben. Lesni, hogy a pálocskiban lesz-e pénz. Lépésre rágni a Sipucskit, míg nem csorog a taknyom-nyálam. Érezni akarom a békés gyerekkorom ízeit.
Szabó Kata
Nyitókép: Kárpátalja.ma