Tárcajegyzet: álmatlanság és pusztulás között
Felriadok egy kint elhaladó teherautó zajára. A telefonomra nézek, fél hat van. Öt órát se aludtam. Még húsz perc kéne. Mintha az a húsz perc pótolná az egészséges nyolcórás alvást. Mire elszundítok, a szundi ébreszt, letelt a húsz perc. Ébredés, készülődés, indulás, vásárlás, kipakolás, munka, közben gyors evés – amikor már jelez a test, hogy kifogyott az üzemanyag –, és ismét éjszaka van.
A napjaim nem telnek, hanem elfolynak, mint a Borzsa Alsóremetén. Néha kilép a mederből, aztán kacsálás és folyik tovább. Mi történik napközben? Légiriadó nincs vagy van, rossz hír mindig van, az étvágy, a könnyek és az alvással töltött idő fogyóban.
Valamikor irigylem a halottakat. Nekik már nem fáj. Nem látják már a sötétséget maguk körül. Nincs befizetendő számla, nincs újabb halálhír, nincs matek hó közepén, hogy mire telik, nincs aggódás a szeretteikért.
Párolog a helyzet miatti düh. Közöny, tompa szürkeség van helyette. A névtelen narrátor vagyok a Harcosok klubjából, ugyanúgy szemlélem, hogy minden egy másolat másolatának a másolata. Az én generációm egy része apa nélkül nőtt fel, és van háborúnk. Nem drága bútorokból összerakott fészket rendezünk be katalógusokból, hanem örülünk, ha létezünk. Wojak és Doomer Girl vagyok, nézem a hajnalt és azt remélem, hogy nem jön el a reggel. Mindeközben belül be nem vallanám, de rettegek, hogy mi van, ha holnap ide lőnek…
Sehol se jó. Se itthon, se külföldön, se vendégségben. Egyik nap a másik nyűgje. Csak teljen el a nap. Csak menjen le a hét. Csak húzzuk ki ezt a hónapot. Csak éljük túl ezt az évet.
Amúgy nem mindig ilyen katasztrófa az élet. Vannak jó napok, amikor öröm a munka, van elég pénzem a boltban és olyan szépnek tűnik a világ. Aztán megszólal a légiriadó, a Facebookon újabb fiatal srác fotója jön velem szembe fekete kerettel, és vége a szériának, visszazuhanok a rémálomba.
Egyre több a rossz nap. Minél előrébb, annál rosszabb.
Nehéz megőrizni a pozitivitást, miközben nem biztos a holnap. És nem szabad gyengének látszanom. Most nem lehetek lent, legalábbis másnak nem szabad ezt látnia. Erősítenem, biztatnom kell másokat, mert mások gyengébbek nálam, de közben érzem, ahogy napról-napra elfogyok.
Már elképzelni sem tudom a békét. Normalizálódott bennem a pusztulás. Mintha mindig is ebben lettem volna. Lebegek a megsemmisülés tengerében, és azt hiszem, hogy a felszabadító óceán nem létezik.
Nem lenne szabad ilyenekre gondolnom. Egy emberöltőt se éltem. Mégis, úgy érzem, hogy eleget láttam.
Aludni akarok. Félek a csendtől. Netflixes horrorsorozatok az altatóim, mert a filmvalóságban lévő jumpscare-ek közel sem olyan ijesztőek, mint a nyitott koporsós temetésekről látott fotók. Az olcsó horrorban csak művi hulla van, a képen meg igazi a kipárnázott féregkonzervben. Egyszer belőlem is csak ennyi marad, felpüffedt hús egy csinos koporsóban, leengednek, és pár héten belül a pondrók csapnak belőlem luxuslakomát. A lelkem megy tovább, legalább ennyi. De addig, amíg nem lesz felettem márvány, itt kell élnem, ebben a rémálomban. Talán egy nap majd jobb lesz. Talán. Hacsak nem az enyészet győz, bár igazából mindig az győz.
Sz. Kárpáthy Kata
Nyitókép: Kárpátalja.ma