Régi tárgyak: a kétfülű zománcos tálak

Szerző: | 2020.12.24., 13:39 | Régi tárgyak

Régi zománcozott leveses tál (Fotó: Kárpátalja.ma)

Nem tudom, mártok-e [még] egy tálba veletek / Végképpen engemet el ne felejtsetek

A fenti idézet egy vőfélyvers része, melyben a menyasszonyt a testvéreitől búcsúztatják (Pétervására, 1926).

Egy kék színű virágmintás zománcos tálat találtam a nagymamám kamrájában felakasztva. Ahogy az edényre néztem, eszembe jutottak az egykori lakodalmak, melyekben még kislányként volt részem. Amikor az udvaron hatalmas sátrat húztak… Amikor hosszú asztalokat raktak össze lócákkal, melyeket a szomszédokból gyűjtöttek össze, hogy az udvaron végig érjenek… Amikor a sátor belsejét szalagokkal, néhol szőnyegekkel díszítették… Ugyanezekben a lakodalmakban nagy kétfülű tálban szolgálták fel késő este a levest is.

Emlékeim szerint fehér tálak voltak, némelyiken egy-egy zománcfolt is éktelenkedett, nyilván a gyakori használattól. Nos, ezek tipikus leveses tálak voltak, melyekből mindenki kimerte magának a tányérjára a levest. Vagy inkább egyenesen a tálból ettek? Mert volt ilyen időszak is.

A középkorban a társadalom minden rétegénél az egy tálból evés volt szokásos. A tálak nemesfémből, ónból és fából készültek. Köznépi háztartásokban a főzőedényben is asztalra tehették az ételt. Az egy tálból evés szokásába az utóbbi is beleértendő, ha a közös edényből ettek. A tálból kiemelt húsdarabot az előkelő étkező személyek gyakran kis egyéni deszkákra, kenyérre helyezték maguk elé. Az egyéni tányér használata Itáliából terjedt el. 

Az önálló levesfogás megjelenésével a mélytányér használata is rendszeres lett a hazai felső társadalmi rétegeknél a 18. század elejére. A tányérhasználat megszilárdulásával az egy tálból evés elfogadhatatlanná vált e társadalmi szinten. A tál kizárólag tálalóedény lett.

Az etikett azt mondja ma már, hogy illik a levest nem a fazékban, hanem egy leveses tálban felszolgálni. Nemcsak a levest, hanem más ételt is. A 19–20. század környékén úgynevezett tálasok készítették a tálakat. Az étkezőtálból általában három-négy méret is volt. A tálak közül a legnagyobbat használták leggyakrabban mindennapi közös étkezésnél átlagos létszámú parasztháztartásban. Ezt nagytálnak nevezték, és ez volt a lakodalmi levesestál is. A következő a sorban a valamivel kisebb méretű káposztástál, a legkisebb pedig a kásástál. Egyes helyeken mindhárom tál elnevezése a bennük tálalt lakodalmi ételekre utalt.

Visszatérve még a közös tálból evésre, meg kell említenünk, hogy a lakodalmakban is 6-8 vendég evett közösen egy tálból. Úgy ettek, hogy az étellel kiemelt kanál alját meghúzták a tál szélén, onnan a szájhoz víve pedig kenyeret tartottak alá, hogy ne csöpögjön le. Ezt az egy tálból evést jól szemlélteti Tömörkény István Délebéd című művében:

Legelsőbben Förgeteg meríti a tálba a kanalat, s a szájához emeli az ízletes ételt azzal a tudással, amely már szokása a parasztikus embernek. Mert asztalkendő gyanánt a kenyérkaréjt szokás a kanál alá tartani, mert az elcsöppent ételért – messzirűl szedve – először is kár, másodszor meg nem tisztesség. (…) – Ögyetök, no. Ez az utolsó hang az ebédnél. Az öt kanál, mintha hajósok csapkodnák evezőkkel a vizet, ütemesen merül a tálba, a hajnalpirkadástól napközépig munkában állott ember törekvő szorgalommal szedi ki a tálból az ételt.

Az ilyen régi zománcos tálakat nagyanyáink nagy becsben tartották, és nem hiába. Szinte ereklyeként tekintettek rá. Szerencsére még sok helyen fellelhetők, és egy igen izgalmas szokásra emlékeztetnek minket.

Gál Adél

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This