Régi tárgyak: a vájling

Sorozatunkban jó pár régi tárgyat bemutattunk már. A listának azonban még közel sincs vége. Ezúttal – kollégám javaslatára – a vájlingról írok néhány gondolatot.

Tudom, sokak számára ismeretlen e tárgy, vagy legalábbis maga a szó. Viszont nagyanyáink, dédanyáink konyhájában gyakran volt használatos. Ezek nélkül szinte nem is létezhetett konyha.

A vájling szót sokan a német (der) Weidling főnévből eredeztetik, amelynek a jelentése: mosogatódézsa. Már a 19. század végén, a 20. század elején használták az asszonyok mosogatásra, mosásra.

A vájling egy kétfülű óriási tál volt, ami vagy zománcozott volt, vagy pléhből készült. Általában kék vagy piros színű volt, netalán fehér, de találkozunk pöttyös edényekkel is. Később készülhetett alumíniumból, újabban pedig műanyagból.

Régebben elsősorban tészta gyúrásához használták. Nagy mérete miatt az egész családnak elegendő tészta kelhetett meg benne. A dagasztáshoz pedig azért is volt jó, mert a fülénél könnyedén meg lehetett fogni, így ha egyedül dagasztott a háziasszony, egyszerűbb volt a dolga. De tartottak benne tepertőt, vagy a kertben szedhettek bele málnát, szőlőt vagy zöldségeket, amiket aztán könnyedén meg is moshattak benne. Emellett mosogatásra is megfelelt – használatának csak a képzelet szabott határt. Találkozunk olyannal is, amikor mosdótálként használták. A reggeli arcmosáshoz is segítséget nyújtott: ebben hoztak friss vizet a kútról.

Emlékeimben a fentiektől eltérő, pléhből készült vájling dereng, ami az év nagy részében a kamra falára felakasztva porosodott, és jobbára már csak disznótorok alkalmával vettük elő. Ebbe eresztették a vért, tartották a húsokat, vagy ebben keverték a hurkának valót.

Így, ha azt halljuk, hogy „Tedd a vájlingot a kredenc mellé a hokedlire” – ebből még egy szóval többet megérthetünk.

Gál Adél
Kárpátalja.ma