Akikre büszkék lehetünk… Interjú Varcaba Katalinnal

A kárpátaljai magyar szórványtelepüléseken a magyar tannyelvű oktatási intézmények a magyar nyelv megtartásáért vívott küzdelem védőbástyáivá emelkedhetnek (s kell emelkedniük).

Az egyre halványodó magyarságtudat erősítésében nagy szerepet játszhatnak ezen intézmények oktatói, ha felelősségteljesen, saját nemzeti kisebbségük támogatásán, erősítésén fáradozva végzik munkájukat.
Varcaba Katalin Gyertyánligeten született, ukrán tannyelvű középiskola után döntött a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II.RFKMF) mellett. Jelenleg a Nagybocskói Romzsa Tódor Katolikus Óvoda vezetőjeként az állami támogatást nélkülözni kényszerülő intézmény életben tartásával veszi ki részét a küzdelemből.

− Mesélj kicsit magadról, gyerekkorodról, tanulmányaidról!
− Gyertyánligeten születtem, s itt végeztem a középiskolai tanulmányaimat. A nagymamámtól tanultam meg, ahogy mondani szokták, konyhanyelven magyarul. Az iskola után biológia szakra felvételiztem az Ungvári Állami (ma már Nemzeti – a szerk.) Egyetemre (UNE), mivel mindig is orvos akartam lenni, de csak önköltséges szakra vettek fel. Mivel nem rendelkeztem a megfelelő anyagi háttérrel, ezért nem vágtam bele a tanulásba. Eiben Éva néni hitoktató és Szidi néni (Mácsek Szidónia, a gyertyánligeti Karitász igazgatója – a szerk.) ajánlották nekem a beregszászi főiskolát, az ő késztetésükre választottam a tanintézményt. Mivel problémáim, jobban mondva hatalmas hiányosságaim voltak a magyar nyelvtudásomat illetően, ezért két évig jártam előkészítőre, s szinte az alapoktól kezdtem mindent. Ábécéskönyvből kezdtem el magyarul írni-olvasni tanulni.

− Ezek szerint úgy vágtál bele a felsőoktatási tanulmányaidba, hogy nem tudtál magyarul írni-olvasni?
− Igen, ez volt a helyzet. 2010-ben végeztem a főiskolát tanítói-vizuális nevelés szakpáron, s az előkészítővel együtt hét éven át tanultam itt. Nagyon nehéz volt. Az első előkészítő év után megfogadtam, hogy elég volt, befejeztem, többé nem megyek vissza a főiskolára, mert láttam, hogy milyen nehéz és kemény munkát igényel a tanulás, hisz itt a tudás alapján érvényesülhetünk. De a sors úgy hozta, és a lelkiismeretem úgy diktálta, hogy a következő évben is belevágtam, s a második évi előkészítő után sikeresen felvételt nyertem a II. RFKMF tanítói-vizuális szakára. Örülök, hogy a folytatás mellett döntöttem, hiszen másképpen nem lett volna diplomám.

− Nagy bátorság kellett az elhatározásodhoz. Honnan merítettél erőt?
− Ezt a kérdést mindig felteszem magamnak, de a mai napig sem leltem rá választ. Csak a Jóisten segítségével sikerült végigvinnem ezeket az éveket.

− Hogyan teltek a főiskolás évek?
− Nehezen teltek, hiszen nehéz volt számomra magyar nyelven tanulni, nagyon nehéz. De barátokra leltem itt, akik nagyon sokat segítettek a tanulásban, s erőt adtak, hogy előre nézzek, bíztattak, hogy sikerülni fog, és végül igazuk lett. Miután befejeztem a negyedik évfolyamot, felkértek a Nagybocskói Romzsa Tódor Katolikus Óvoda vezetőnői állására, amelyet nem igazán akartam elvállalni, hiszen tanítói szakot végeztem, amely különbözik az óvodapedagógiától, ráadásul rögtön vezető pozíciót elvállalni túl nagy felelősségnek éreztem. Külső bíztatásra mégis elvállaltam, úgy, hogy közben az ötödik évfolyamot is befejeztem szabad óralátogatóként. Immár negyedik éve, hogy Nagybocskón dolgozom.

− Milyen a munka?
− Élvezem a munkát, bár sokszor megterhelő. Jobbára vegyes családokból jönnek a gyerekek, legtöbbjük magyarul és ukránul is ért, bár sajnos az a tapasztalatom, hogy ha tehetik, elkerülik a magyar nyelv használatát. Mivel Nagybocskón nincs magyar osztály, sem magyar iskola, így csak ez az óvoda teremti meg a lehetőséget a magyar szó gyakorlására, művelésére. Valamint ott van még a vasárnapi iskola is, ahol szintén tartok órákat. 31 gyerek van az intézményünkben, magyarok és ukránok, kicsik és nagyok vegyesen. Tizenegy munkást foglalkoztatunk, mindegyikük magyar, s igyekszenek magyarul szólni az ukrán anyanyelvűekhez is, magyarul imádkozunk és végezzük a foglalkozásokat.

− Milyen támogatásból tartja fenn magát az intézmény?
− Az állam nem finanszíroz bennünket, egyházi támogatásból működtetjük az óvodát. Az államtól nem kapunk semmit, inkább fordítva működik a dolog.

− Van olyan főiskolás diákélményed, amelyet szívesen megosztanál az olvasókkal?
− Az előkészítős élmények mindenképp emlékezetesek voltak. Az elején alig értettük meg egymást, amikor kommunikálni próbáltunk a kollégiumban. 5-6 órapár volt naponta az első évben, majd a másodikra egyedül maradtam, a tanárok csak velem foglalkoztak. Bejárhattam más órákra, hogy minél több magyar szót halljak, és magyar nyelvű közösségben mozogjak.

− Nem voltak ismerőseid, amikor ide jöttél? Teljesen egyedül vágtál bele?
− Az elején senkit sem ismertem, aztán főként Kőrösmezőről és Rahóról szereztem barátokat magamnak. Mácsik Szidónia kísért el a főiskolára, majd a felvételire, és próbált meggyőzni arról, hogy el tudok helyezkedni a diplomámmal. Végül mégsem a szülőfalumban kaptam állást, és 12 km-t kell utaznom mindennap a munkahelyemre, de hálás vagyok a sorsnak a lehetőségekért. Buszok járnak, taxival is lehet közlekedni, nem okoz problémát az utazás.

− Küzdenie kell az óvodának a fennmaradásért?
− Igen, különösen ebben az évben. Már 13 éve működik itt a magyar nyelvű óvoda, még sincs egyetlen magyar osztály sem, és ez komoly kételyeket vet fel. A gyerekeket, akik a magyar óvodába jártak, magyar tannyelvű iskolába kellene beíratni, de a szülők nem vállalják ezt, mert nem ismerik a szituációt. Félnek attól, hogy nem fogják megfelelően elsajátítani az ismereteket. Holott gazdagabb lehetne a gyerek még egy nyelvvel egy olyan világban, ahol minél több nyelvet beszél valaki, annál többet ér. De pozitívumként nevezhető meg a tény, hogy a következő évtől néhány szülő a kötelezően bevezetendő harmadik nyelvként a magyart szorgalmazza az akkori ötödik osztályban.
Az óvoda támogatásokból, pályázatokból tartja fenn magát, s tényleg minden egyes lépésért keményen meg kell küzdenie a megmaradás érdekében. Sok gyerek jár a vasárnapi iskolákba, ahol első osztálytól egészen a kilencedikig egy héten egyszer foglalkozunk a gyerekekkel, én hétfőn és kedden tartok órákat. Nagy szónak számít, hogy rendszeresen részt vesznek a szavalóversenyeken, hiába nem tanulják a magyar nyelvet, mégis igyekszenek, és megmérettetik magukat.

− Talán azért is könnyebb tanítanod ezeket a gyerekeket, mert te igazán át tudod érezni, hogy milyen folyamaton mennek keresztül. Te mit gondolsz erről?
− Természetesen így sokkal könnyebb. Ahogy már említettem, nagymamámtól kezdtem el magyarul tanulni, ő magyar anyanyelvű volt, ahogyan anyukám is, de mivel vegyes házasság volt az övék édesapámmal, így jobbára csak ukránul beszélt anyukám is hozzám. Magyarul a nagymamámmal, hittanórákon, a templomban beszéltem, de az is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megfelelő tudást szívjak magamba, és hogy elsőre felvételt nyerjek a főiskolára. Többször fakadtam könnyekre fogadkozva, hogy többé nem megyek, de megérte erősnek lenni.

− Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?
− Sok mindent. Embereket ismertem meg, barátokra leltem, tudást szereztem, melyet soha senki nem vehet el tőlem, történjék bármi. Tudom azt, hogy mit jelent tanulni, s érezhettem, hogy igenis ér valamit a fáradságos munka, a tudásom alapján ítéltek meg, és nem tartották a zsebüket a vizsgajegyek osztásánál. Emellett természetesen a főiskolának köszönhetem azt is, hogy már négy éve a nagybocskói magyar óvodában dolgozom.

− Szerinted miért érdemes a beregszászi főiskolát választani?
− Mert a diákok itt tudást kaphatnak, ráadásul barátságos a légkör, a tanárok és a hallgatók egyaránt. Itt nem az számít, hogy mennyi pénzed van. Igaz, hogy később nehéz elhelyezkedni, de ez nemcsak a főiskolára vonatkozik, ez általános probléma. Akinek van valami a fejében, másképpen viszonyul a munkához, másképpen tudja értékelni a dolgokat, foglalkozzon bármivel is, függetlenül attól, hogy a szakmájában helyezkedik el vagy sem. Én is sokaknak ajánlom a beregszászi főiskolát.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma