Kárpátalja anno: Beregszászból, Beregszászról…

A Bereg hetilap 1884. szeptember 28-i számában jelent meg az az útibeszámoló, melyet két héttel korábban írt a magát csak „egy bevándorlott ügyvédbojtárnak” nevező szerző.

A cikkben nemcsak a Beregszászról alkotott képét írja le az ügyvédbojtár, hanem Nagyszőlős felé tartva szót ejt Nagymuzsalyról és Benéről is.

„Már másodszor futja be a hold, e keringés birka – vagy az égiek a sápadt arczá szobacziczusa (aki nem szégyenli magát, minden kulcslyukon bebandzsalítani, minden ablakon bevigyorogni) – körútját azóta, hogy e városban ütöttem fel főhadiszállásomat és intézem törhetlen bátorsággal naponkinti támadásaimat az igazságszolgáltatási palota (!) újonnan bélésezett falai ellen: illik is már, hogy nehány szóban szálljak uram – uramnak, nemes Beregszász városának. Tudom, nagy fát mozgatok, mert már bizonyára sokan voltak, akik hivatott tehetséggel, alapos készültséggel, széles tudománnyal emlékeztek meg ily is e helyütt e nemes város és környékéről; hogy volt historicus, aki archívumok porrétegéből, pókhálójából, penészgombájából igaz történetét kibetűzte; botanicus, aki szakértő tollal értekezett kerti, ablaki és ablak megetti virágairól; astronomus, aki mathematicai pontossággal kiszámította, hogy hány milliméter távolságra fekszik a fiastyúk legkisebb csirkéjétől; stratéga, aki Napóleoni talentummal állapította meg hadászati abbeli fontosságát, hogyha a muszka Muzsaly felől (soha el ne érje) törne e derék város léte ellen, milyen pontokról kellene és lehetne őt Bergengócziába kergetni fekete borsot termelni; geographus, aki csalhatatlan bizonyossággal constatálta, hogy hány paraszthajszállal fekszik magasabban az idevaló kálvinista torony gombja, a greenwichi csillagvizsgáló torony középső ablakánál; geológus, aki kiderítette, hogy mikor ágyazták meg számára a fundamentumot, – eocén, miocén, pliocén, triocén, stb. – ocen korszakban; nótafa, aki ékesen elmondta, hogy „Tiszán innen van egy város Beregszász” stb. – De azért ez nem rettent el; – bár egy sem vagyok az említettek közöl, elmondom a mondókámat; a papiros türelmes, az olvasó pedig elnéző legyen, mert hát mindig könnyebb elolvasni valamit, mint azt leírni. – ha nem üti meg a kívánalmak rozsdás tollam e törpe szüleménye, vigasztalja mértékét magát kiki azzal, hogy írtak már e városról okosabban is; ha pedig azt az időt, amely alatt elolvasta, nem tartja kárba veszettnek, akkor az annak a jele lesz, hogy Beregszászról még mindig lehet élvezhetőt írni, ha …a papiros türelmes és az olvasó elnéző…

…Itt fekszik előttem Beregszász. Mint egy tépett felhő terül el, a hegy lábánál és a síkság felénél; vannak nyúlványai délnek, vannak foszlányai északkeletnek; – hasonlíthatnám egy emberhez is, aki talán bejárva a délre fekvő beláthatlan síkságot, pihenőre dűlt és fejét kissé a hegyre támasztva egy arabus nyugalmával néz végig a hátrahagyott beláthatlan sík területen. – Ember, vigyázz! Pihenőre dőltél le?!… Tudod-e, hogy párnád szőlőhegy? úgy ne járj, mint az egyszeri tótasszony, aki a második messzely pálinkánál panaszkodni kezdett, hogy alig bírja a lába, pedig ő azt hallotta, hogy a pálinka erősít…

Nagysága, akár csak az én szülővárosomnak, aki tudni akarja, hogy mekkora ez, – menjen oda, ha én el tudtam ide jönni. – Utczái, (már t.i. Beregszászé) nem is annyira szabályosak, mint görbék, illetve szabályosan görbék; némelyik, a pajkosabbja, kígyózó; csatornázása úgy látom bőven van, csakhogy – tudj isten – nem arra vonul a merre kellene, hanem arra, amerre ő akar. – Egy van, ami végtelenül tetszik az egész képben. Az a kétségbevonhatlan kinyomata a szerénységnek, a mérsékelt igénynek, a csendes meghunyászkodásnak, a bölcs és nemes önmegtagadásnak, amely a legtöbb házon (épület) látszik; nézzük csak, mily hajlott térdekkel, meggörbített háttal állják körül egy-egy kiemelkedő újabb collegájukat, mintha – akár egy kormánypárti képviselőt – vállukra akarnák emelni. – Hát ez itt milyen különcz fajta?!. – Fedele puha, zöld bársonyos, de hisz ez patika! – A rossz nyelvek ráfognák, hogy fedelén tartja gyógyfüves kertjét, de én egy német tudós alaposságával constatálom, hogy ez– Semiramis függő kertje. És most – nunc venimus ad fortissimum – itt vagyunk a piacznál. Uram segíts! Mondjuk meg az igazat és ne törjék be fejünk. – Heuréka! Megvan! Hisz már fel van találva a kormányozható léghajó! Üljünk egybe és emelkedjünk madártávlatba. – Milyen jó ez a magasság! Innen a rendetlen rendesnek, a disharmonia tökéletes harmóniának látszik. – Talán ez van oly nagy hátrányunkra: talán az a jó úristen abból a megmérhetlen magasságból itt e földön mindent oly szépen harmonizáló kerekded egésznek lát, hogy hanyatlásunk sem tűnik fel neki oly rossznak, s úgy van vele, mint a katonai döntőbirák a »rückwärts mars«-sal: – ha jó rendben, egyöntetűen megy végbe, tetszik nekik, mégis dicsérik; pedig – mégis csak »rückwärts mars« az. No de hát itt van alattunk a piacz; elég szabályos négyzet alakú, de egyebet sem mondhatni róla jót és szépet; pedig mit ér a szép tál, ha üres? Innen magasból olyan, mint egy leterített asztal, melyen jobbra-balra egy-egy sótartó van (a bazárok). Pedig mily rideg egy üres asztal!

–De már leszállhatunk. A népesség, az feltűnő elemekből áll, mely kivált vasár- vagy ünnepnapon szembeötlő. Látunk itt nyalka magyar legényeket pengő sarkantyúval, lengő bokrétával, kifent bajusza – akár egy-egy dugóhúzó – olyan kacskaringós, de látunk oroszokat is, csoszogó bocskorban, hosszú szőrű rövid gubában. – Itt az elemek úgy látszik találkoznak, de nem vegyülnek. – Jövel te idő hogy mindenki darutollas kalapban, magas sarkú csizmákban járjon, de rövid kis gubában csak juhok…

Első utam Beregszászból Nagy-Szőllösre vezetett. Egy velőt rázó sárga kis bricska a járművem, egy alamuszi, szótalan kocsis a ciceronem. – Haladtunk a meglehetős jó országúton Kis-Muzsaly felé. – Balra barátságos szőlőhegyek, jobbra határtalan róna. – Mi okozhatta e hirtelen éles változását a terepminőségnek? Gondolkoztam és kisütöttem; de mit nem süt ki a turista? – Hát hajdan, midőn Bachus barátunk volt még korlátlan úr a szőlőtőkék mámoros birodalmában, ez út mindkét oldalán hegyek voltak, de bort csak a baloldal termelt; történt, hogy egy nagy napon a jobboldal elment vendégségbe a baloldalhoz és ekkor sokat találván színi az isteni nectárból, kikapták a földet alóla, őkelme hasra esett és többé fel nem birt kelni; – mert elesni könnyű, de felkelni…?!

Ott egy rom bontakozik az őt környező fák homályából. – Kérdem kocsisomat: »Mi az András?« »Egy régi templom, amit a tatárok rontottak így meg.« (Megjegyzendő, mindent a tatárokra fogott.) – A romok, régiségek, mindig megfejthetlen hatást gyakoroltak kedélyemre; de kire is nem hat a múlandóság képe, a memento móri? Ez is érdekes rommaradvány. – Oldal- és két felnyúló tűzfalával úgy néz ki, mint egy bölcső. – Valóban az is; – elmúlt századok alusszák benne örök álmukat, denevérek és baglyok dúdolják hozzá az altatónótát. – Ha eltekintünk oldalfalaitól, úgy néz ki, mint égnek emelt két tenyér. – Mit rimánkodol? Talán az fáj, hogy ott hagytak egykori gyermekeid aggkorodban, nyomorúságodban és elmentek Kis-Muzsalyba? Hát ez még fáj is?! Még nem szoktad meg?

Kocsim tovább döczög. – Magában Muzsalyban szintén érdekes kinézésű templom van. – Már nem kérdezem a kocsisomtól a templom történetét; bizonyára ráfogná, hogy azt meg már a tatárok építették, de azért adok én neki egy korszakot. – Barna fala, a rajta levő kormos ránczok azt mutatják, hogy jó régi, az ablakaiból, mint két szemből kiinduló könnyek nyomai azt, hogyszomorú időket látott. – Legyen ez a csehek korszaka. – Benében is szemembe tűnt valami. – Korhadt falábakon, irgalomért esedezve csüng egy törpe csengettyű. – De már ez az adóvégrehajtók korszakába esik. Most még milyen korszak van hátra? Ha igaz – amint egy német bölcsész mondja, – hogy az emberiség körben mozogva halad, akkor most már ismét a természeti őskorszak következik, amelyben, mindenből kifosztva nomád életet folytatunk. No de már nem folytatom; útleírásból, politikai színezetű recriminálásba estem; idegen vagyok e vidéken, még eltévednék.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma