Kárpátalja anno: csatangolás a nevickei várban

Ung-völgyi sétára invitál bennünket Nagy Gyula írása, mely az Ung hetilap 1888. június 26-i számában jelent meg Csatangolás a vidéken címmel. A szerző röviden ír Ungvárról, majd Ókemence felé tereli az olvasót. Az itt újonnan épített gerebre (a fa úsztatására szolgáló építményre) hívja fel a figyelmet, majd meg sem áll a nevickei erődig.

A romokban álló vár szomorú látványt nyújt, ám Nagy Gyula színes képet fest arról, miként fogják a falakat ismét megépíteni, melléjük pedig fákat ültetni az uralkodópár tiszteletére, valamint emléktáblát állítani Wagner Károly főerdőtanácsosnak.

Mi már tudjuk, hogy bármilyen szép is volt egykor az elképzelés – melynek egy része meg is valósult –, később a nevickei vár újból az enyészeté lett.

„…átsétálva az Ungon: a Neviczkei vár romjai alá jutunk. E romok az Ung völgyének torkolatán állnak a Beszkidekből aláömlő hegyláncolat egyik legvégső kimagasló csúcsán. Tudtommal a Rákóczy-féle mozgalom egyik jelentékeny őrszeme és támasza volt hajdan e kis vár, mely nemcsak az Ungvölgyet uralta teljesen, de biztos és korlátlan kilátást nyújtott az alatta elterülő végtelen rónára. Hogy az ungvári uradalom későbbi urai vadászkastélynak s nyaralónak is használhatták azt – igen valószínű, mert repedezett trachyt képezte meredek sziklapart, melynek felette állt a vár, a legkülönbféle diszfák és cserjék gazdag elegyével van benőve, mely csakis mesterséges parkírozás utján jöhetett létre itt – a bükk és tölgy természetes tenyészhatárának érintkezési vonalán. De hogy hadvédelemre is volt az egykor szánva: ha feljutunk a romhoz, meggyőződünk róla. Az egész építmény szigorúan csatlakozott a terepviszonyokhoz; szabálytalan sokszög az alapja, az erődítéstan szabályait követő kiugró védbástyákkal; a völgy felől megmászhatlan természetes és mesterséges sziklafalak környezik, míg a nyakon kettős mellvéd és széles sáncz övezi körül – hihetőleg ez által tartva fenn a védelmet a hegyek felől. De a mint a Rákócziak küzdelme elmúlt s azzal együtt a vársáncz vize is eltűnt – hulló levél s moh lepve be az árkát és a mint a lőrések elébe előbb bokor, később hatalmas fa nőtt: igen valószínű, hogy a száműzött »forradalmár« helyett hasznos szolgálataiért megjutalmazott »kegyenczek«, s a lázongó »kuruczok« helyett jámborságos »jágerek« s »peczérek« üthettek tanyát a várban. A hasznot huzó »úr«-ral azonban a hasznos »szolgák« ideje is lejárt aztán rendre; a várból a kastély, a kastélyból a rom a »magas kincstár«-ra szállt át az egész uradalommal együtt. A sok ideig csak haszonlesésre hivatott (?) kincstár pedig a robot megszűntésével bárcsak a korcsmákat győzte volna pénzért fenntartani, nemhogy még az »elátkozott« Rákóczi féle reliquiák fenntartására is gondolhatott volna. Így történt aztán, hogy a kastély belsejében hatalmas kőris s juharfák nyúltak fel az égre – némi védelmet s támaszt nyújtandók a megfedéltelenedett és porladozó romoknak. A »haszonleső« kincstár után a magyar alkotmánnyal jött a »befektetések« korszaka. Az Ung vize szabályoztatott, hatalmas vízfogók épültek a vízállás szabályozhatása végett, a rozzant gát és úszógereb helyett – amelyen át és amely alatt évről évre és rendesen »elúszott« szépen minden remélt haszon – állandó gereb épült, műmalom és fűrésztelep állíttatott fel… s ma már ott vagyunk, hogy a »haszonleső« helyett a »haszonélvező« kincstárt van szerencsénk üdvözölni Ungban!

Az áldozattal s szorgalommal feltárt kincstári erdők gazdagon kezdenek már évek óta gyümölcsözni itt. A kezelő személyzet örömmel küzd és fárad s a jó és hasznos mellett a szépért is kezd lelkesedni. A takarékos pénzügyminiszter pedig nemcsak jó néven veszi ezt, de kezd még »pénze árán« maga is gyönyörködni abban. Az ungvári m. k. főerdőhivatal tiszti karának ugyanis azon egészséges ötlete támadt, hogy a felséges uralkodó pár ezüst menyegzője alkalmából országszerte ültetett emlékfákat maga részéről a gyönyörű fekvésű neviczkei várrom körül ültesse el múlt év április 24-én. Ez alkalommal két kényelmes gyalogút (»Ferencz József« és »Erzsébetut«) épült és vágatott a várdomb oldalába, mely a meredély közepe táján egymást keresztezve, szelíd hajtással hűs árnyu fák alatt vezet fel a szabadság védelmezésére épült bástyák romjaihoz, hol egyik kimagasló falon a 2 m. hosszú s 1 m. magas emléktábla a nap sugarait mértföldekre visszaverő aranyos betűkkel hirdeti, hogy:

„Lenn, hol a víz árja zúgva hull alább,

És közelebb az éghez, e rom oldalán,

Hol előbb vad szedres s cserje vert tanyát,

Uj faültetéssel lőn szebb e magány:

A századnegyednek örömünnepén

A királyi pár mit együtt éle át;

Kik alatt feléledt sok múló remény,

És szabadság lakja újra e hazát.

A jobbágyi hűség ülteté e fát,

Hogy míg terebélyét nyújtja szerteszét.

Élte a jövőnek áldva adja át

Első Ferencz József s Erzsébeth nevét!

Megtetszvén az eszme és a kivitel: a pénzügyminisztérium ugy látszik beleegyezését adta ugyanez alkalommal, hogy a vár romjainak még álló része lehetőleg megmentessenek a további dicstelen enyészettől, nevezetesen pedig az emléktábla fölött álló s az Ungra, illetőleg a beláthatatlan magyar síkságra kiugró bástyapár reconsturáltassék. Ezek közül az egyik már készen is áll, vízálló mésszel csinosan kiöntött erkélyfedelével 21 méter hosszú zászlótartó árboczot hordva közepében, míg a másikon ép most javában dolgoznak. A két bástya terme nemcsak menhely gyanánt szolgáland a kirándulók számára, de igen alkalmas helye leend a már évek óta gyűjteni kezdett ungmegyei termény- és iparmúzeumnak. És nem lesz-e nagymérvű gyönyör és élvezet bárkire nézve is, feljutni kényelmesen e bástyák ormaira; elnézni onnan, hogy lábai alatt a szédítő mélységben miként zuhog át az Ung az útját álló gereb orsói között; s miként egy kiterített pontos térképről leolvasni az alant fekvő környék minden nevezetesebb pontját; de sőt elmerengni a végetlen nagynak látszó magyar Alföld halásztengerein, rétjein, vizein s a távolból ködfátyolképek gyanánt fel-feltűnő községek fehérlő házain, csillogó tornyain, minél a világhírű svájczi kilátások a Riggiről, a Pilátusról avagy a Töddiről stb. csak annyiban szebbek, hogy ezekről »rengő kalásztenger« helyett »a napsugaraitól megaranyozott sziklatömböket és jéghegyeket“« látunk?! Körültekintve aztán, rendszeresen összeállítva látni Ungmegye ásvány-, növény- és állatvilágát, mely közt akad tudtunkkal nem egy, mi drága kincse e megyének s csak további feltárásra s kihasználásra vár (a dubrinicsi kitűnő porcellán-föld, a luhi kőolaj, az uzsoki ásványvíz, a kitűnő minőségű sok fa, a gyönyörű vadállomány stb.…) Végül, ha még ez sem elég, elkezdhet lapozgatni a történet könyvében, álmodozva a Rákóczyak Drugethek koráról, birálgatva a kézzel fogható jelent, midőn a szabadsághősök nyomdokára az uralkodó pár örömünnepére emlékfát ültet a »szabadságlakta honnak népe« s az emlékfa nem vész ki, sőt szépen diszlik e »gyanús« talajban…

A várdomb mögötti tér – a hegynyakon – jelenleg ép parkírozás alatt áll. Több mint egy kilométer távolról csatornákon át friss csermely csergedez a középre épült új halastóba. Ettől oldalt faiskolák, díszcserjék, évelő virágok, s kúszó dísznövények a most épülő két pavilon körül. A tó mögött, a romokkal átellenében hatalmas körtér van kiplanírozva, a melynek közepére jön a múlt év végén váratlanul elhunyt Wagner Károly m. kir. főerdőtanácsos emlékköve, melyet az ungvári m. kir. főerdőhivatal tisztikara emel legszebb hálájából a magyar erdészet egyik elfelejthetetlen úttörőjének, a »legönzetlenebb magyar erdész«-nek. Ez emlék leleplezése hir szerint a jövő évben valószínűleg itt tartandó országos erdészeti közgyűlés alkalmával fog ahhoz illő ünnepélyességgel megtörténni. E tér mögött és felett az erdők árnyékában lesz még egy díszes pavilon a »király-pavilon«, melyből mindezt – az ungmegyei ínség enyhítése alkalmából a kincstár és a tisztikar áldozatra kész lelkesedésével alkotott szépet – át lehet könnyen tekinteni.”