Kárpátalja anno: így köszöntek őseink

Nagyon frappáns kis költemény olvasható a Bereg hetilap 1906. április 1-jei számában Köszöntés címmel. A tréfás, ugyanakkor elgondolkodtató versike eszembe juttatta, hogy bizony régen olyan szépen, tiszteletteljesen köszöntötték egymást az emberek. Ráadásul különbség volt a között, hogy hol és kinek tették tiszteletüket. A templomban felekezetek szerint használták a köszöntést: Dicsértessék a Jézus Krisztus!, Áldás, békesség!, Dicsőség Jézus Krisztusnak! A görögkatolikus egyháznak egy-egy ünnepre is saját köszöntése alakult ki: karácsonykor Krisztus születik! – Dicsőítsétek!, húsvétkor pedig Feltámadt Krisztus! – Valóban feltámadt! hangzott el. Sokszor még az utcán is így köszöntek egymásnak. Elterjedt volt az Adjon Isten, jó napot!, az Isten hozott, az Isten áldja, Isten vele is. Emellett elterjedt volt a Kezét csókolom!, a Tiszteletem!, a Viszontlátásra, a Minden jót!, a napszaknak megfelelően a Jó reggelt/napot/estét/éjszakát kívánok! formula is.

A szóbeli köszöntések mellett a férfiak a tisztelet kifejezéseként kalapot emeltek, szalutáltak, biccentettek a fejükkel, kezet fogtak, kezet csókoltak vagy meghajoltak, a nők pedig leginkább pukedliztek vagy bólintottak.

Mi maradt meg ebből mára? Jó napot, de kívánok nélkül, Viszlát!, Csókolom!, Adj’ Isten, ha még egyáltalán használják, Dicsőség, nem tudni kinek… Emellett elterjedt a Szia!, Csá!, Helló!, Szevasz!, Cső-csövi!, Csüsz!, Pá!, Hi!, Hali!, Szasz!…

Nem beszélve a chateléskor használt jelekről, amelyek már nyomokban sem tartalmaznak köszöntést. Kedvencem a DJK!, ami annyit tesz, hogy Dicsőség Jézus Krisztusnak, persze van, aki kiírja, hogy Dics! De itt van még a BB (Bye Bye), a JÓ8/JO8/J8 (Jó éjt!, ejtsd: jóEight)…

Ki-ki döntse el, hogy miként szeretne köszönni, de ahogy Georges-Louis Leclerc de Buffon gróf mondta 1753-ban: „A stílus maga az ember.”

Van sok ismerősöm,

Úri és szegény.

De mind szépen köszön,

úgy köszöntöm én.

Van azután nehány

Ön-nagyságosúr,

Már messziről néz rám,

Szeme szinte szúr.

S szinte lesi, várja,

Hogy köszöntsem én,

Mint egy Noé-bárkát

Ararát hegyén.

Köszöntőm is tehát

Illedelmesen,

De az nagy fejével

Csak biccent nekem.

De hát én nem bánom,

Nyerjen örömet,

Hisz köszöntésemben

Úgysincs köszönet.

Mert, midőn köszöntőm,

Azt gondolom, azt:

Az ily nagyságos ur,

Nem ur, de – paraszt.

(Frici)