Kárpátalja anno: Munkács, a kis Jeruzsálem

1944. április 16-án kezdődött meg Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján a zsidók gettósítása.

A kis Jeruzsálemnek is nevezett Munkácson is elkülönítették az izrelita lakosságot. Hogy kik voltak ők? Ismerjük meg röviden a munkácsi zsidóság történetét.

Munkácson a XVII. század során, valamint a Rákóczi-szabadságharcot (1703–1711) követő időszakban telepedtek le nagy számban a mai Galíciából, Bukovinából, illetve Nyugat-Ukrajnából származó izraeliták.

Első egyházközségüket 1741-ben alapították meg. Ugyanekkor zsinagógát is építettek a Latorca-parti városban.

Idővel számos intézményt nyitottak: Jesiva, azaz zsidó iskola, valamint nyomda is működött Munkácson. 1891-re a városban több mint 5 000 zsidó élt, ez a szám az összlakosság 48%-át tette ki. 1930-ban már 11 000-en vallották magukat izraelitának.

A munkácsi zsidóság további fejlődését mutatta, hogy 1920-ban ivrit, vagyis héber tannyelvű elemi iskola létesült, 1925-ben pedig zsidó gimnázium alakult. Emellett négy jiddis nyelvű újságot adott ki a hitközség. Ekkor már harminc zsinagóga működött a városban, melyet kis Jeruzsálemnek is ekkor neveztek el.

A kereskedelem is az ő kezükben volt, s az orvosok és jogászok nagy része is a zsidók közül került ki.

Az izraeliták helyzete azonban az első bécsi döntést követően, a zsidótörvények kiterjesztése után jelentősen romlott egész Magyarországon, így Kárpátalján is, ahol akkor 100–110 000 zsidó élt.

Az 1938. május 29-én kiadott Első Zsidótörvény vallási alapon különböztette meg és szorította háttérbe a zsidókat. A szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehetett a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kellett elérni. A jogszabály alól mentesültek az első világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra.

Hiába tiltakoztak a törvény ellen a nem zsidó származású művészek és értelmiségiek, többek között a rövid ideig Nagyszőlősön élt Bartók Béla, vagy a Tiszaújlakhoz kötődő Móricz Zsigmond, felszólalásuk hatástalan maradt.

Egy évvel később, 1939. május 5-én az országgyűlés elfogadta a Második Zsidótörvényt, amely már faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. A törvény 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.

Az első két zsidótörvény következtében országszerte több mint 90 000 izraelita veszítette el az állását, s közel 220 000-en kerültek nehéz életkörülmények közé. A zsidó leleményességet mutatja, hogy többen megpróbálták kijátszani a szankciókat. Nem izraelita családtag, úgynevezett „stróman” vagy „aladár” nevére íratták boltjaikat, vállalkozásaikat, amelyeket így tovább tudtak működtetni.

Ám két évvel a második zsidótörvény kiadása után, 1941. augusztus 8-án bevezették a Harmadik Zsidótörvényt. Eszerint mindenki zsidónak minősült, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. A törvény megtiltotta a vegyes házasságokat és a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot.

Időközben, 1941. június 27-én Magyarország belépett a II. világháborúba, s a zsidó férfilakosság egy részét munkaszolgálatra vitték.

Márpedig az országban az 1941-es népszámlálási adatok szerint mintegy 800 000 zsidó élt (köztük a világháború kitörése után Csehországból, Lengyelországból, Ausztriából és Németországból hazánkba menekült izraeliták).

Az állam úgy próbálta felügyelni a zsidókat, hogy a „rendezetlen állampolgárságúakat” Kárpátaljára telepítette át. Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa támogatta a betelepítést. 1941 júliusában megkezdődött a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidók összegyűjtése. Mintegy 17 000 zsidó galíciai kitelepítését végezték el, közülük 13 000-ret Kárpátaljáról, 4 000-ret pedig Magyarország más településeiről gyűjtöttek össze. A zsidókat előbb Kőrösmezőre, majd innen több hullámban a Kárpátok túlsó oldalára szállították. Augusztus második felében a deportáltakat a magyar határtól mintegy száz kilométerre lévő Kamenyec-Podolszkij környékére vitték, ahol Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer alakulatai a helyi zsidó lakossággal együtt augusztus 27–28-án tömeges kivégzésekben legéppuskázták őket. A dokumentumok szerint 23 600-an haltak meg, közülük körülbelül 12-15 000 volt magyarországi zsidó – olvashatjuk a Zsidósors Kárpátalján: a deportálástól az internálásig című tanulmánykötetben, amely a kárpátaljai zsidóság gettóba zárásának és deportálásának 70. évfordulója kapcsán tartott beregszászi emlékkonferencia anyagait tartalmazza.

Amikor a vérengzésről tudomást szereztek Magyarországon, több neves közéleti személyiség is tiltakozásba kezdett. Ennek hatására a további deportálásokat leállították a németek.

A következő években, Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt (1942. március 10. – 1944. március 20.) viszonylagos biztonságban élhettek a magyar zsidók.

Az államfő a zsidók társadalomban betöltött nélkülözhetetlen szerepére hivatkozva megtagadta a deportálásokat és az izraeliták kötelező sárga csillag viselését. Emellett Kállay közbenjárására számos elhurcolt zsidó visszatérhetett Magyarországra. Ugyanakkor kénytelen volt beleegyezni, hogy a zsidó vallást visszaminősítsék bevettből elismertté, s hogy a zsidók ne vehessenek és birtokolhassanak földingatlant.

Ám a rövid fellélegzés véget ért, amikor 1944. március 19-én Magyarországot megszállta a német hadsereg. Kállay utódja, Sztójay Döme lett a miniszterelnök, aki szabad kezet kapott a zsidók kérdésében. Első lépésben jogszabályi úton elkülönítették a zsidókat a keresztény társadalomtól. Megszüntették a szín- és filmművészeti kamarai tagságukat, kizárták őket a sajtó- és ügyvédi kamarákból. Nem mehettek a keresztényekkel együtt moziba, színházba, kitiltották őket a strandokról és a fürdőkből, csökkentették élelmiszeradagjaikat. A megkülönböztetés jeleként kötelezővé tették minden hatodik életévét betöltött zsidó személy számára a 10×10-es átmérőjű sárga csillag viselését. Ezt követően a nagyobb városokban kialakított gettókban gyűjtötték össze az izraelitákat. Több mint százhetven gettóban vagy gyűjtőtáborban 437 000 zsidót zsúfoltak össze 1944 nyarára.

Mindezt a folyamatot az ország északi és keleti részén, azaz Kárpátalján, Felvidéken és Észak-Erdélyben kezdték el először.

Kárpátalján tizenkét gettó működött. Ezekbe csak a legfontosabb ruhadarabjaikat és élelmiszert vihettek magukkal a zsidók. A munkácsi gettóban 14 000 izraelitát zsúfoltak össze elviselhetetlen körülmények között. (A visszaemlékezések szerint fürdőkádakban főzték számukra a sovány tápanyagértékű levest.)

„A gettókat legtöbbször palánkkal vették körül, amelyet idegen csendőrök és ismerős rendőrök őriztek. A rendőrök általában emberségesebbek voltak, megengedték, hogy a kerítéshez lopakodó árusok, vagy barátok élelmet adjanak el, vagy át az éhező zsidóknak. Néha még levelek kézbesítésére is vállalkoztak. Az idegen csendőrök általában indokolatlan brutalitással léptek fel. A munkácsi téglagyárból az egyik szombaton nagyon vallásos ortodox zsidókat hajtottak a főtérre. Útközben gumibottal és puskatussal verték őket, majd a zsinagóga előtt közéjük lőttek. Ezután a szerencsétleneknek folyamatos ütlegelés közepette kellett szétrombolniuk zsinagógájuk berendezését. A csendőrnyomozó alosztályok sok helyen gúnyosan csak „pénzverdeként” emlegetett kihallgató központokat állítottak fel. Itt a gazdag vagy annak hitt zsidókat vallatásnak vetették alá, hogy elárulják, hová rejtették vagyonukat. A „kihallgatás” során gumibottal és puskatussal verték talpukat, a családfő szeme láttára nemegyszer a meztelenre vetkőztetett felesége mellét ütötték, előfordult a nők megerőszakolása is” – írja Zubánics László a Zsidósors Kárpátalján: a deportálástól az internálásig című tanulmánykötet bevezetőjében.

A bántalmazások, hiányos étkeztetés és járványok következtében legyengült munkácsi zsidókat a deportálás első hullámában, 1944. április 16 – június 7. között hurcolták el Auschwitzba. 10 884 fő lelte halálát a koncentrációs táborban.

Horthy csak 1944. július 6-án tudta leállítani a halálvagonokat. Addigra 435 000 személyt szállítottak ki az országból Auschwitz-Birkenauba.

Újabb rémálom kezdődött, amikor a németek 1944. október 16-án lemondatták Horthyt, s helyére Szálasi Ferenc, a nyilasok vezetője került, aki folytatta a zsidók kivégzését, illetve deportálását.

A holocaustot 8 323-an élték túl a kárpátaljai zsidók közül, ám alig 7 000-ren tértek vissza szülőföldjükre. Munkácsra a 2 000 életben maradt zsidóból 1 200-an mentek vissza.

Újabb csapás következett 1944 őszén a „felszabadító” szovjet csapatok által. A Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa ugyanis 1944. november 12-i ülésén életbe léptette a 0036. számú parancsot, mely alapján újabb etnikai és politikai tisztogatás vette kezdetét Kárpátalján. Számos zsidó család, amely túlélte a koncentrációs tábort, ennek esett áldozatául.

Kárpátaljáról 1944–1946 között 40 318-an kerültek fogolytáborba, ebből kárpátaljai illetőségű 27 079 fő volt.

A kommunista érában sem érezhették biztonságban magukat az izraeliták, s megbecsülésben sem volt részük.

Zsinagógáikat bezárták, vallásukat nem gyakorolhatták. Munkácson 1953-ban szüntették meg az első zsinagógát, 1959-re pedig az utolsó működőt is felszámolták. Az 1960-as évek végére mintegy 2 000 zsidó maradt Munkácson.

Jelentős részük végül a kivándorlás mellett döntött, s Izraelben, Amerikában vagy valamelyik nyugat-európai országban talált új hazára.

Ennek következtében 1989-ben már csak 2 600 zsidó élt Kárpátalján, közülük 298-an vallották magyar anyanyelvűnek magukat.

A rendszerváltást követően újjáalakult a munkácsi hitközség. 1994-ben a városban élő izraeliták szorgalmazására létrejött a Menóra zsidó kulturális egyesület, 1995-ben pedig a munkácsi zsidóság visszakapta egyik zsinagógáját. 2006-ra felépült az új zsinagóga és a közösségi ház. Ennek ellenére Munkácson mára alig 300 zsidó maradt.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma