Feladni vagy célba érni?
Mit tegyünk, ha kivagyunk szolgáltatva a természet erőinek? Le tudjuk-e győzni magunkat és a természetet, vagy jobb feladni és visszatérni, amikor erősebbek leszünk?
Tudtuk, hogy mire számíthatunk, mégis kellemetlenül érintettek minket az előző napok eseményei. Szinte csak két nap telt el, de már volt részünk viharban, sérülésekben, és még hosszú táv volt előttünk. Egy eddig ismeretlen arcát mutatta meg számunkra a természet.
Reggelre ismét mindenünk elázott. A sérülések ma sem gyógyultak, még rosszabbak lettek. Döntenünk kellett, hogy tovább indulunk, vagy feladjuk. Néhányan lent maradtunk a táborban, míg a többiek megmászták a Rebrát és a Brebeneszkult. Mi pedig döntöttünk: nem folytatjuk tovább a küzdelmet. Amint leértek a többiek, összepakoltunk és elbúcsúztunk. A csapat egyik fele lefelé indult, a másik felfelé.
Ahogy lefelé haladtunk, két favágó − egy idősebb és egy fiatalabb − munkáját zavartuk meg. Egy régi, már lassan széteső terepjáróval voltak. Megkértük őket, hogy vigyenek be legalább a legközelebbi faluba. Adtunk nekik pálinkát, egy kis pénzt és a kulacsomat, mert az öregnek megtetszett. Jobban örült neki, mint a pénznek. A rozoga terepjáró alig indult ennyi emberrel. A néhány száz lelket számláló Hoverla faluba mégis sikerült elérnünk vele. Nagyon szép, hangulatos kis település, végig faházakkal. A fiatalabb favágó felajánlotta, hogy bevisz minket Rahóra, ha nem találunk buszt. Így is történt. A plébánia udvarán pedig ott várt a leparkolt autó, amivel Beregszász felé vettük az irányt, és késő estére haza is értünk.
A többiek küzdelme tovább folytatódott. Az elválás után még megmászták a Gutin Tomnátik hegyet, délután pedig elérték az Ukrán-Kárpátok legmagasabb csúcsát, a Hoverlát. Ezeken a részeken már főként kopár sziklák vannak, kisebb szubalpesi növényekkel.
Útjukat másnap folytatva a Petrosz hegyet mászták meg, amely a legnehezebbnek bizonyult az eddigiek közül. A hegy zord, sziklás részei között néhány lágyszárú növénnyel és kisebb rovarokkal lehet találkozni. Ezzel teljesítették a kitűzött célt. Mire végeztek, mindenki kifáradt: ott voltak a kellemetlen hólyagok, a leégés, gyomorrontás.
A csapat egyik része tehát megmászta a kitűzött célpontokat: Hoverla, Petrosz, Brebeneszkul, Pip Iván, Gutin Tomnátik, Rebra.
És hogy mit nyertünk ezzel a „félúttal”? Elsősorban tapasztalatot. Már tudtuk: jobb, ha mindenre felkészülünk. Jobb, ha tudjuk, hogy nem mindig lehet legyőzni és magunk alá gyűrni a természetet, mert erősebb nálunk. Nyertünk élményeket és barátságot. Emellett ott lebegett egy cél a szemünk előtt – visszatérni és teljesíteni.
A túrázás és a hegyek szeretete főiskolás korunkban kezdődött a kötelező terepgyakorlatokkal. Itt nem csak túráztunk, hanem előadtunk, vizsgálatokat, méréseket is végeztünk. Észre sem vettük, amikor a kötelező gyakorlatokból hobbivá vált a hegymászás és elkezdtük keresni az új kalandokat, melyekről rovatunkban olvashatnak.
Gyöngyössy Tibor
Kárpátalja.ma