Kopogtató: jövőképtelenül
Ha lehetne egy kívánságom régi újév alkalmából, csak békét kívánnék. Ha végre béke lenne, a többi dolog már alakulna valahogy.
Két hete kezdődött az új év, de az évek óta tartó problémáink maradtak és csak szaporodnak.
Az ortodox egyház ma ünnepli a régi újévet. A törvény szerint immár a nyugati egyház ünnepnapjain kellett tartani az ünnepeket, de azért láthattuk, hogy többszáz éves hagyományokat nem lehet egy tollvonással megváltoztatni. Így sokan ma is ünnepelnek Kárpátalján. Vagy próbálnak ünnepelni. Én azt mondom, jól teszik. Azt viszont rossz látni, hogy minél előrébb, az ünnepek is egyre szomorúbbak. Ahogy a mindennapjaink is.
Háború, infláció, kimerültség, gyász meg a szenvedés.
Sajnos most már nem keserű iróniával írom az utolsó kettőt sem. Ebből állnak ki hónapjaink és ’nyugodt’ szívvel írhatom azt, hogy lassan az éveink is. Katonatemetések, pénztelenség, instabilitás, aggasztó új törvények, amelyek egy részét egyik napról a másikra fogadják el. A pórnép meg kapkodja a fejét, hogy mi történik körülötte.
Azért némi jó is történt, és bűnöm lenne ezt elhallgatni.
Hónapokig riogattak azzal, hogy a legsötétebb és leghidegebb telünk lesz. Bár valóban mínuszokat mérünk egy jó ideje, áramunk van. Kilátástalan helyzetünkben legalább van lámpafény, ha már azt a bizonyos fényt nem látjuk az alagút végén. Némi pozitívum a tavalyi télhez képest. De ez még mindig sovány vigasz, főleg nekünk, fiataloknak, akiknek ideje lenne alapozni a jövőt.
Nem mindenki akar vagy tud elmenni itthonról. Nem mindenkinek opció a külföldre költözés.
Vannak élethelyzetek, amelyek nem rajtunk állnak, és amikor igazából nincs választási lehetőség. (Illetve az sem elhanyagolandó tény, hogy külföldön sem kolbászból fonják ám a kerítést.)
Ennek ellenére szeretnénk emberi körülmények között élni, békében, nyugalomban anélkül, hogy meglépjünk egy másik országba.
Szerintem ez nem hatalmas kérés, legalábbis 2024-ben nem kellene lehetetlen kérésnek lennie. Ha belegondolok, anno azt hitték, hogy napjainkra már minimum repülő autók lesznek… Ehhez képest meg láthatjuk, hogy még új autóra sincs pénz, nemhogy repülő széria kitalálására és gyártására. Elég lelombozó, nem?
Nem tudom, mi lesz velünk. Muszáj reménykedni, muszáj hinni.
Vagyis, nem muszáj, de magamat ismerve akkor ruhaszárító kötéllel a nyakamban ünnepeltem volna az újévet. Vagyunk itt, jövőkép nélkül, toporgunk egyhelyben, nekimentünk 2024-nek teljes bizalmatlansággal, de legbelül mégis csak pislákol még valami. Bennem egyedül az Istenbe vetett hit, és a hozzátartozóim iránt érzett szeretet. Azt hiszem, itt kifulladt a „Mi tartja bennem a lelket 2024-ben” listám.
Hinni kell. Egyedül ezt nem veheti el senki sem tőlem, tőlünk. És élni is kell. Megélni, átélni, túlélni. Ahogy Nagy Zoltán Mihály írta:
„Élni kell, élni muszáj”.
Szabó Kata