Kopogtató: világ fotelhuszárjai, egyesüljetek!
Virológus kabát le, politikai elemzős pufajka fel! Köszönjük, Emese. Ez az a cikk lesz, amiért nem fogsz szeretni.
2022-ben azt hittük, hogy mindenen túl vagyunk, ettől már rosszabb nem jöhet. Majd jött február 24-e.
Nagy a baj. Emberek halnak meg. Felnőttek, fiatalok, gyerekek. Semmi se biztos, csak az, ami már elmúlt. Abban a bizonyos biliben finoman szólva sem kicsi a szél. Mi, itthon maradtak aggódunk a barátainkért, családunkért. Akik elmenekültek, értünk tördelik a kezeiket odaát.
Most lenne a legnagyobb szükség az összefogásra. Ehelyett a „Zinternet” berkeibe és lápjaiba bevágtatott a kommenthuszárság, és olyan fatális őrültségeket hagy maga után, hogy tekinthetjük mentális Csernobilnak is ezt a jelenséget. Csak itt radioaktivitás helyett a gyűlölet terjed. Meg a butaság. És mindez káros.
Most aztán mindenki politikai elemző lett – mert ugye a virológia már unalmas, túl 2020-on. Boldog-boldogtalan vagdalkozik olyan kijelentésekkel, hogy a kopasznak is hajmeresztő. Pártoskodás, karaktergyilkosság, fröcsögés, szítás, felbujtás, meddő veszekedések, már – Uram bocsá’ – anyázásszinten tartunk.
Az összeesküvés-boszorkánykonyhák üstjeiben már rotyognak a fárasztóbbnál fárasztóbb elméletek. Jancsika bácsi és társai jobban tudják, hogy mit gondolnak a politikusok, mint maguk a delikvensek.
Mindeközben a vezetőség arra kéri az embereket, hogy okosan kommenteljenek, mert mindenki – főleg az Isten és a Nagy Tesó – mindent lát.
És amikor amúgy is fel van borulva minden, rúgnak egyet az emberen. Mert minden egyes rossz szó rajtunk csattan. Rajtunk, akik itt maradtunk.
Kedves Kommentelő!
Fáj és dühít, hogy háborúban váltam felnőtté. Tizennégy éves korom óta folyik vérontás az országban, ahol élek. Ma már huszonkét éves vagyok. Felnőttem, és sajnos az országban a problémák is nőttek. Mára olyannyira elmérgesedett a helyzet, hogy talán holnap már nekem is mentenem kell a családomat és magamat. Többezer velem egyidős fiatalnak kellett menekülnie a házából, hazájából. Vannak, akik életük árán is meg akarják védeni a szülőföldjüket, a házat, ahol megszülettek, a teret, ahol felnőttek. Tudod, nekem Ukrajna az országom, Kárpátalja a kis hazám. Sok-sok nemzetiségű, vallású és gondolkodású emberke él itt együtt. Szavakkal nem tudom leírni, mennyire szeretem ezt a színekkel teli kis csodát, amit a hazámnak nevezhetek. És hálát adok Istennek, hogy itt nem ropognak a puskák. Szeretném, szeretnénk, ha a lokálbéke tartana. Nemcsak fizikailag, mentálisan is.
Éppen ezért kérlek meg Téged, Kommentelő a Meta-verzumban, hogy mielőtt valami bődületes uszító gondolatot osztanál meg, gondolj arra, hogy az, akinek az élete függ attól, hogy mi történik Ukrajnában, az Te is lehetnél, vagy a Te szüleid, a Te testvéred, a Te gyermeked. Akkor is ilyen szívtelen lennél, akkor is Caps Lock-kal beragadva írnád, hogy úgy kell neki? Tedd félre a politikai álláspontodat, és lásd meg azokat az embereket, akik semmiről sem tehetnek, mégis szenvednek. Ha pedig mégis érintett vagy, akkor gondolj arra, hogy a szavaidért felelősséget kell vállalnod. Minden egyes nem építő megnyilvánulás egy rúgás azokba, akik védtelenek. Bántás helyett propagáld a békét, vagy imádkozz érte.
Ha egyet kívánhatnék jelenleg, Radnóti Miklós szavait idézném: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”
Szabó Kata