Szösszenet a határról
Meleg van. Perzsel a nap. Útnak indulok, úgy gondolom ilyen melegben nincs még egy bolond rajtam kívül, aki útnak indulna. Azonban a határhoz érve látom, hogy legalább 30 gyalogos várakozik. Elnevetem magam. Lehet ők is így gondolkoztak.
A kocsisor sem kisebb, legalább 6 buszt számolok és még csak a sorompónál állok.
Van időm bőven, hogy megnézzem, kik jönnek-mennek. Már az sem számít, hogy nincs hétvége. Nem is tudom, hogy van-e még ennyi ember Ukrajnában. Látom, hogy a katonának is nehéz napja van, megnehezíti nekünk is. Az emberek kiabálnak, mindenki szeretne előrébb kerülni a sorban. A meleg sem nekünk kedvez, kicsit mindenki feszültebb, türelmetlenebb.
Én csak várakozok csendben, van még olyan 4 órám, hogy átérjek. Nem sietek. Már nem is idegeskedek. Minek tenném? Attól úgysem lesz gyorsabb a várakozás. Meg amúgy is, már több mint két éve ezt csinálom. Várom, hogy végre béke legyen…Mindenki azt várja.
A magyar oldalon talán még rosszabb a helyzet, ott is temérdek autó és nagybusz várakozik. Átirányítanak, hogy az 1-es sorra menjek. Ránézek a telefonomra: 34,5 fokot mutat. Sikerül behúzódnom az árnyékba, de sokan a napon várakoznak, idősek, fiatalok, gyerekek.
Egy édesanyát 3 hetes kislányával visszafordít a vámos, mert pörköltet vitt (gondolom a férjének). Felmorajlik a tömeg, milyen szívtelen, hogy ebben a forróságban visszaküldi.
Nem is értem, mindent modernizáltak, elméletileg minden gyorsabb, egy felgyorsult világban élünk. De a határátkelőhelyek mintha visszafelé haladnának. Arra gondolok, régen mennyivel egyszerűbb volt átjutni a határon. Most autóval jó, ha „csak” 2-3 órát kell várakozni, mert van, aki 6 óránál is többet áll a sorban.
A meleg ellenére is mindenki kivárja a sorát. Mit csináljanak, mit csináljunk, ha menni kell, hát menni kell, ki nyaralni, ki dolgozni, ki szerettével, ki családjával akar találkozni.
Várakozunk, és bízunk benne, hogy hamarosan vége lesz ennek az őrületnek.
Fotó: Kárpátalja.ma