Legendák Kárpátalján: Csap város keletkezésének története
Kárpátalja nyugati részén, az ukrán-magyar-szlovák hármashatár zugolyában terül el Csap városa. Kelet és Nyugat találkozik itt: a kisvárost egykoron a Szovjetunió nyugati kapujának, ma inkább Ukrajna Európára nyíló ablakának nevezik.
E furcsa, egyszerre ölelkező és taszító vonzás különleges hangulatot ad a településnek. Világok találkozásakor végül is ez a nem is olyan meglepő… Első írásos említését 1281-ből őrizték meg a krónikák, ekkortájt a Baksa nemzetség Tisza melletti birtokainak egyikét képezte. A későbbiekben a Bay, Pozsgay, Literáty családok is osztoztak egynémely területen, egy ideig pedig Bocskai Istvánnak is tulajdonát képezte.
Az 1870-es években vasútépítés indult meg itt, amely sok változást hozott a kisváros életébe. Rövid időn belül Csap fontos vasúti csomóponttá nőtte ki magát, s e szerepét mindmáig őrzi, sőt, Ukrajna egyik legfontosabb vasúti csomópontjaként tartják számon. De amiért Csap város rovatunkban is helyt érdemelt ki, az nem más, mint keletkezésének érdekes története, amelyet ezúton természetesen szíves olvasásra ajánlunk. Talán még egynémely, Csap szomszédjában elhelyezkedő településre is talál utalást a szemfüles Olvasó:
„A kastélyban élt Miczbán feleségével és egy öreg nénjével. Egyszer olyan idő jött, hogy Miczbánnak el kellett menni a háborúba. A felesége otthon maradt nénjével. Miczbán nem is tudta talán, hogy felesége áldott állapotban van.
Egyszer bement Miczbán feleségéhez egy koldusasszony iker gyermekével és alamizsnáért könyörgött. A büszke úrnő ahelyett, hogy adott volna neki valamit, azt mondta: »Takarodj innen! Tisztességes asszonynak egyszerre két magzata nem lehet!« A koldusasszony elkeseredve azt válaszolta: »Ha te az én kétszeres anyai áldásomat kétségbe vonod, a jó Isten adjon neked hétszeresen!« Amikor az úrnőnek elérkezett az ideje, Isten hét fiúgyermekkel áldotta meg egyszerre.
Ekkor nagyon megijedt, és azon gondolkozott, hogy mitévő legyen. Az öreg nénije azt ajánlotta, hogy egyet hagyjon meg, hatot pedig tegyenek be egy gyékénykosárba és dobják a Tiszába. Az asszony ezt meg is cselekedte. A kosár úszott a terhével a vízen, amíg egy fűzfabokor ágában megakadt. Egy halász ott halászgatott és figyelmes lett a gyermeksírásra. Addig ment a hang után, amíg észrevette a vízen lebegő kosarat. Felnyitotta és rémülten látta, hogy abban hat egyforma fiú van. Gondolta: »Nekem is van egy kisfiam; hazaviszem ezeket is, és Isten segítségével felneveljük együtt őket.« A halász nevelgette, tanítgatta a kicsiket. 16 évesek voltak a fiúk, amikor Miczbán hazajött a háborúból és nagy mulatságot rendezett. Erre a mulatságra elmentek a fiúk is egyforma ruhában és lant pengetése mellett ezt énekelték:
Ezelőtt sok esztendővel olyan kegyetlen vala
egy talán bő kényelemben élt vagy ínségben élt anya,
mert nem tudja a történet,
melyet most itt elregélek
úrnő volt-e vagy szegény?
Akiről szóla e regém.
Tehát az a kegyetlen nő szüle hat kis gyermeket
oly szépeket, oly egyformákat, hogy szebbek nem lehettek,
mégis-mégis, oh rettenet, mind a hat bevettetett
a Tiszának árjába, betéve egy kosárba.
Ment a kosár a habokon Isten segedelmével
megrakva el nem merülve az eleven terhével
egy fűzfának bokraiba a vízparton megakadva
ott libegett csendesen, aludtak bent édesen
míg a nap fel nem kelt, akkor
éhesek lévén szegények, sírtak-ríttak mind a hatan.
Egy halász ott halásztában hallá ezt
és a kosárban megtalálván hat gyermeket rögtön kivevé őket.
Felesége a jó asszony éppen lévén gyermeke,
mind magához vette őket szoptatta és etette,
míg mind a hat fel nem serdült
hálaadó könnyek közt dőlt a jó asszony
keblére, ki őket felnevelte.
Eddig mondta el Ákos az éneket, midőn a hős bánné hullat bő könnyeket, mert nem tűrheti már szíve érzelmeit, szeretettel tárta mind a kezeit. Ekkor Miczbánné elájult, és amikor magához tért, mindent bevallott az urának. Ekkor öreg nénijét ló farkához kötötte és addig hurcoltatta, amíg darabokra szakadt. A hét fiúnak pedig egyforma ruhát vett, és ennek örömére még nagyobb mulatságot rendezett. Mindegyik fiúnak külön birtokot adományozott, akikről ezen községek neveztettek el: Lónyai, Szalókai, Eszenyi, Ásványi, Csapi, Szürtei, Teleki.
A halászt pedig családjával együtt magához vette és élete végéig ellátta”.
(A legenda megtalálható a www.karpatinfo.net weboldalon.)
Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma