Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: suszter

Suszter, maradj a kaptafánál – kiáltotta egykor Rembrandt a cipész után, aki alaposan megkritizálta a művész egyik alkotását.

Bizony, amióta világ a világ, a kovács az üllőnél, az asztalos a gyalupadnál, a fazekas a korongnál, a suszter pedig a kaptafánál élte le az életét, miközben tökéletesre csiszolta mesterségbeli tudását.
A 68 éves Bakó Mihály beregszászi cipész közel negyven éve űzi mesterségét, miközben szemtanúja volt a divat változásának, s eszerint egyszer kerek, máskor hegyes orrú, majd lapos és tűsarkú, bőrből és műbőrből készült cipők százai fordultak meg a kezében. Vele beszélgettem a cipészek szakmájáról.

– A suszterkedés ősi szakma. Mihály bácsi örökül kapta a családjától?

– Nem. Én vagyok az első suszter a családban, előttem senki sem foglalkozott ezzel a szakmával. Én sem erre a pályára készültem, valójában könyvelő akartam lenni.

– Ez a két szakma elég messze áll egymástól. Hogy lett mégis cipész?

– Gyermekkoromban Beregszászban kezdtem el az általános iskolát, majd egészségügyi okok miatt Odesszába küldtek gyógykezelésre, s ötödik osztálytól ott folytattam a tanulmányaimat egy orosz tannyelvű iskolában. Aztán a középiskolát is ott végeztem el, s közben kitanultam a könyvelő szakmát.

– Mégsem gyakorolta ezt a mesterséget.

– Hazajöttem Beregszászba, s hamar munkába kellett állnom, mert édesapám odamaradt a lágerben, nekem kellett édesanyámnak segítenem a család fenntartásában. 1975-ben a helyi cipőkészítő és értékesítő cégben helyezkedtem el. Megtetszett az ottani munka, s már nem is gondoltam arra, hogy mással foglalkozzam.

– Meddig maradt a gyárban?

– Egészen 1990-ig dolgoztam ott. Aztán más üzemekhez hasonlóan a miénk is tönkrement. Addigra én már kitanultam a suszterkedés fortélyait, beszereztem a szerszámokat, s úgy döntöttem, hogy ezentúl cipőjavításból tartom el a családom: a feleségem és a három gyermekünket. Emellett árultam is a cipőket, egészen Rahóig és Bukovelig hordtam fel a lábbeliket.

– Hol volt a műhelye?

– A városban több helyen is béreltem műhelyt az évek során, a hídnál, a főutcán, s végül itt kötöttem ki a piacon. Ebben a mostani műhelyben már több mint tíz éve javítom a lábbeliket. Általában magamban dolgoztam, de nemrég felvettem magam mellé egy másik susztert, mert már nem bírom egyedül a sok munkát.

– Ezek szerint sokan hoznak be lábbelit javításra?

– Rengetegen jönnek hozzám, visszajáró klienseim is vannak. Nekem nem gond a nyelv, magyarul, oroszul és ukránul is jól beszélek. Főleg női cipőket hoznak megsarkalni vagy megragasztani. De vannak férfi és gyerek lábbelik is. Ezeket legtöbbször foltozom, talpalom vagy körbevarrom. De az is előfordul, hogy a lábbelin olyan sérülés van, amelyet már nem lehet megjavítani. Ilyenkor el sem veszem az árut, senkit sem akarok becsapni, s azzal hitegetni, hogy még használható lesz a cipője. Aztán még táskákat is javítok, cipzárt és szíjat cserélek rajtuk.

– Milyen minőségűek a mai lábbelik?

– Régebben százszor jobb cipőket készítettek. Ezek a mai lábbelik csupa papírból és műbőrből készült ócskaságok. Alig viselik őket, máris tönkremennek. Meg aztán az is számít, hogy ki hogyan hordja a lábbeli. Van olyan, aki még a vasat is lejárja a cipőről, vagy alig vette meg lábbelit, máris lerúgja az orrát.

– Honnan szerzi be a javításhoz szükséges alapanyagokat és szerszámokat?

– Már Munkácson és Ungváron is meg tudom venni, ami kell, de van úgy, hogy Lembergből kell megrendelnem a cipő valamelyik tartozékát. A szerszámokat még a régi munkahelyemen vásároltam meg, de van olyan eszköz is, amit én készítettem. Vannak itt kalapácsok, kések, bereszelők, tűk, szegek, fonalak, kaptafák, sámfák, árak… Varrni egyébként főleg kézzel szoktam, de az szinte erősebb, mint a gépi varrás.

– A műhely is megérezte a válságot?

– Hogyne. Az alapanyagok ára a kétszeresére nőtt. Emellett ki kell fizetnem a bérleti díjat és a különböző járulékokat. De én még így is olcsóbban dolgozom, mint a többi suszter. Sokszor megsajnálom a nyugdíjasokat, van úgy, hogy tőlük el sem veszem a pénzt a javításért.

– Mihály bácsi is nyugdíjas. Miért űzi még az ipart?

– Szükség van a keresetemre. Három éve meghalt a lányom. A vejem sem él már, s a két unokám árván maradt. Az egyik 17 éves, a másik 12. Most a feleségemmel mi gondoskodunk róluk. A két fiam is otthon lakik még. Eddig megéltünk az én keresetemből.

– Meddig tervezi a suszterkedés folytatását?

– Amíg élek és bírok. Nem szeretek otthon ülni.

– Isten adjon továbbra is erőt a munkájához!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma