Érdekes fintora az életnek, hogy míg egyeseknek tanulmányaikat követően sokáig nem sikerül elhelyezkedniük választott pályájukon, addig mások egyik percről a másikra lépnek egy számukra addig ismeretlen ösvényre, s hamar sikerül a megújult céljaikat követő utat is megtalálniuk.
A kisebbségi lét velejáróit egyetlen kárpátaljai magyarnak sem kell bemutatni. Kovászón, a jelentős magyar kisebbséggel rendelkező ukrán faluban járva viszont van alkalma az embernek elgondolkodni azon, milyen lehet, ha az ember közvetlen környezete sem magyar, s magyar oktatási intézmény sincs a faluban, amelyben gyermeke szélesebb körű ismereteket szerezhetne nemzete történelméről, kultúrájáról.
Mérhetetlen nagyságú tudás, számos értékes mesterség, örökérvényű igazságokat tartalmazó dal, nem mindennapi életút rejtőzik körülöttünk, amelyet az idősek még ismernek, saját bőrükön tapasztaltak meg, míg a fiatalabb nemzedék az ő tanácsaikra hallgatva igyekszik megtanulni. Néhány beregújfalui személy példáján mutatjuk most be mindezt.
Napjainkban egyre többet hallhatunk különböző értékekről, az értékteremtésről és a meglévő értékek megőrzéséről a család, az emberi kapcsolatok, a művészet vagy épp a természet vonatkozásában.
A Borzsa-parti település, Mezővári átvészelt mongol-tatár dúlást, világháborúkat, elhurcolásokat, de lakóiban máig megmaradt az a tűz, ami elődeikben akkor is megvolt, amikor 1703-ban a rebellis helybeliek kibontották a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc zászlaját. Nevét és emlékét máig hűen őrzik a váriak, úgy, ahogy hagyományaikat is.
Manapság a fiatalok többsége valamilyen népszerű, jól kereső szakma – mint amilyen a jogász, a közgazdász, az informatikus, az orvos, az építész – mellett dönt a pályaválasztás küszöbén. Olyat ritkán hallani, hogy egy 18 éves fiú cipész akar lenni.
Ungvártól kevesebb mint 20 kilométernyire fekszik a bő 200 lakosú Kisszelmenc. A kicsinyke falu nevét olvasva sokaknak bizonyára beugrik a település „testvérének”, Nagyszelmencnek a neve. Egymástól csak néhány méternyire fekszenek, mégis egy ország, vagy legalábbis egy országhatár választja el egymástól a második világháború végéig még együvé tartozott, most viszont már Ukrajna és Szlovákia részét képező…
„Az egyházközség plébánosa Krisztus, s én az ő segítsége vagyok” – vallja Molnár János római katolikus lelkész, akinek eddigi életében fontos szerepet játszottak Kárpátalja legnagyobb városai: Munkácson született, 11 éven át Ungváron szolgált, majd idén augusztustól Beregszász plébánosa lett. Vele beszélgettem.
„Csapj közé, Salamon, mert itt maradunk az ásványban!” – szólt rá „kocsimarasztó nagy sár” közepette egy uraság a kocsisára. Történetükből s e fontos mondatból legenda lett, és innen kapta a nevét a vidék három települése: Ásvány, Salamon, és a rovatunk következő részét képező Csap. Innen mutatunk most be néhány személyt, akik jó példái annak, mire…
Rovatunkban most a munkácsi járási Csongort mutatjuk be, ahol sokak legfőbb tevékenysége, munkája ma is az, ami egy emberöltővel ezelőtt nagyapáiké, dédapáiké volt.
End of content
End of content