Ez hát a hon… Ez irdatlan hegyek közé szorult katlan. S az út… Kígyó vedlett bőre. Hány népet vitt temetőre. S hozott engem, ezer éve, Árpád török szava, vére bélyegével homlokomon… Szerzett ellen, vesztett rokon átka hull rám, mint a rontás. Perli-e még ezt a hont más? Fenyő sussan, lombja lebben: besenyő-nyíl a mellemben, szakadékok;…
Arcod köntösét Lerántják a szótagok, S ott áll pőrén Az akarathiány. Szemed kelyhéből Vért isznak a sóhajok, Mazochizmust Játszik a magány.
Az ébredést nem ismerem, végtelen álom az egész, az éj játszik ma itt velem, sötét szeme agyamba néz. Mint szénfekete legyező, nyílnak szét a feszes falak, tükörtavon, fehér esőben arcomból kinézve láttalak. Pókszövet fut a rózsafán, a szürke fények elnyelik, a Hold fehér hattyúnyakán még elidőzök reggelig. Szorosra csukva két szemem, mögöttük színes életek, az…
Ajtót ácsol a halál éjfekete ébenfából. Ajtót: nyitja-csukja már. Az ajtón innen délibáb: csak rozmaring és tulipán, csak délelőtt és délután. Az ajtón túl is délibáb: ballagnak tejfehér ködök, meg angyalok és ördögök. Ajtót ácsol a halál. Éjfél felé rám talál s holló rikoltja: „Soha már…”
az apostolok most is köztünk járnak nem tudjuk melyik merre ment a fejre állt világban halkan szól az ige hallunk háborúkról hét gyertya ég köztünk mint gyorskezű gyilkos az Ebola ki tervezte nincs mitől tartani meg kell lennie
Az íróasztalon, egy alig használt Kólásüvegben alszik a béke. Csönd van. Körötte a gond mégis Rebbenni próbál. De végül magába fordul. A tévében épp egy valóságshow Zajlik. Elnémítom a tévét. Ma este nem vágyom erre a világra. Ma este… nem hiányzik ez a valóság.
Mikor szelídebb lettems a képet elfeledtemháborgó égi tájatviharban kiabáltateltűnt belőlem annyifájdalmas alkalomnyicsendességet vigyázóhiányodat csodálómegközelítetlenségmi mind itt várta vesztétés várta virradásomveled megszűnt halálom.
minden slukkodba beleremegtem míg szádon meg nem halt a dohány és szerettem volna nikotingőz lenni az Ung-parton aznap délután és nem tudtam másra figyelni utólag már mondandód sem rémlett mert a pontból hol összeért vállunk elárasztott a vég nélküli élet…
Az alagút végén hideg lesz nagyon. Szellőt, madarat nem ringat a lomb. Az égen fóka-nyájak legelésznek,a bronzba hűlt holdnyakukban kolomp. Itt végképp véget ér az ember útja: az árnyak fázva összegömbölyödnek. Valóban mélységes mély a múltnak kútja, és a jövő tornya máris…
Mintha nevetni már tilos lenne-Megkopott az él hangomban ,Egy lélegzet pihen még zsebembe’,De bennem, bennem csak csend van Szellem nyelvek ábécéjét hallom,Kóbor fény-illatok járnak,Felettem: megannyi csillag-halomS ostort fon a Hold magának Mintha nevetni már tilos lenne:Anyám keze csöndre legyint-A csukott szoba is megpihenne-…apám ma kint alszik…megint
End of content
End of content