Legendák Kárpátalján: A Kárpátok hegyvonulatainak története
Akinek egyszer is megadatott, hogy a Kárpátok valamelyik hegycsúcsának tetejéről nézhessen le a völgybe, teljes joggal érezhette, hogy a világ tetején áll.
A Kárpátok hegységrendszer 204 700 km2-nyi koszorújának 11%-a húzódik vidékünkön. Gyönyörű kis hazánk, Kárpátalja területének 86%-át az Északkeleti-Kárpátok hegyei és előhegyei borítják. E hegyláncolat testvéreihez, a Déli- és Északnyugati-Kárpátokhoz viszonyítva keskenyebb. Legmagasabb része a történelmi Magyarország ezeréves határát jelentő Beszkidek, a Nagyág-folyótól a Gorgánok és a Fekete- és a Fehér-Tisza között húzódó Csornahora vízválasztó gerince. A Máramarosi-havasok Csornahorai hegygerincén nyújtozkodik Kárpátalja s egyben Ukrajna legmagasabb pontja, a Hoverla 2061 méterével. E hegygerincen található az Északkeleti-Kárpátok többi
2000 m feletti csúcsa is: a Brebeneszkul (2035 m), a Pop Iván (2020 m), a Pietrosz (2020 m), a Gutin-Temnatik (2018 m) és a Rebra (2001 m).
A hegyvonulatokat sebesen rohanó gyönyörű folyók tagolják. Érdekes színfoltjai a magas hegyeknek a gleccsertavak, például a Brebeneszkul (1801 m) és a Neszamovite (1750 m), de akadnak vulkanikus eredetű (Lipcsei-, Vorocsói-, Szinye-tó) és antropogén tavak is (Fekete-tavak, Szolyvai-tavak), s napestig sorolhatnánk növény- és állatvilágának gazdagságát, hihetetlen mennyiségű természeti kincsét is. Nemigen lehet röviden összefoglalni a Kárpátok kincstárának minden egyes drágakövét, szavakkal átadni folyton változó kedves arcát, ily 
módon egy szó, mint száz: van mit megbecsülnünk, kedves Olvasó! E rossz hírektől hangos, háborgó világban nem árt néha körbe néznünk, s megnyugtatni szemünket az otthonunk felett őrt álló magaslatokon: nem mindennapi kincseket bíztak Fentről a gondjainkra…
S hogy mi módon jöttek létre ez égbe kapaszkodó csúcsok, azt így mesélik az öregek:
„Valamikor régen, abban az időben, amikor vidékünket óriások lakták, ezen a helyen hatalmas síkság terült el. Színültig volt az szebbnél-szebb virágokkal, illatos füvekkel, örökzöld fenyőkkel, hatalmas platánfákkal, ficánkoló halakkal teli patakok és folyók tarkították széltében-hosszában.
A vidék ura egy Szilun nevű óriás volt, kinek léptei alatt összerezzent a föld. Szilunnak nagy gazdasága volt: számtalan marha, juhnyáj, ló- és bivalycsordák legeltek mezein, tavain ezer kacsa úszott.
Maga a gazda ragyogó palotában lakott: falai fehér márványból épültek, karcsú tornyai az eget súrolták. Annyi szoba volt benne, hogy könnyű volt eltévedni, s a szobákban: minden földi jó. Éjjel arany ágyban aludt, nappal ezüst széken pihent. A széles mezőn szolgák művelték a földeket. Az emberek látástól vakulásig dolgoztak, növelték a gazdagságot, de nem ám maguknak, hanem Szilunnak.
A szolgálók nem a palotában laktak, hanem messze tőle, fából készült kis kunyhókban, nem tűrte a gazda, hogy a ragyogó szobákban nehéz munka verejtéke gyöngyözzön. Senki sem merte otthagyni az uraság birtokát, s más munka után nézni – jobbágyként éltek s jobbágyként haltak meg.
Volt Szilunnak egy Dnyeperi Kárp nevű szolgája is, aki a Dnyeper mellől szegődött ide. Apja meghalt, anyja szegény asszony volt, hát kisfiúként elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba.
Dolgozott Kárp becsületesen, s a maga munkája mellett segítette a gyengébbeket – szerették is a társai. Bántotta Kárpot a gazda keménysége, harácsolása, s hogy a néptől a falat kenyeret is sajnálja.
Mikor betöltötte huszadik évét, Kárp úgy döntött, hazatér idős édesanyjához. Remélte, hogy becsületes, jó munkáját tisztességesen megfizeti a földesúr, s nem kell üres kezekkel hazatérnie. Folyton azt tervezgette, miként fog beszélni Szilunnal ügyéről.
Egyik éjjel Kárp nem tudott aludni, így az udvarra ment. Ott meglátta Szilunt, amint az körbejárt a gazdaságban. Megörült Kárp: most nyugodtan beszélhet a gazdával! Megszólította hát tisztelettel:
– Gazduram! Becsülettel szolgáltam sok évig. Haza térnék mostmár, hogy még életében lássam újra édesanyámat. Szeretném elkérni a béremet.
Szilun előbb azt gondolta, a legény a bolondját járatja vele: még senki nem merte otthagyni a gazdaságát a szolgák közül, fizetséget sem adott soha. Ám Kárp nem mozdult.
– Becsületesen dolgoztam, uram. Úgy gondolom, a munkámért fizettség jár.
Haragra gerjedt Szilun e szavak hallatán, s rákiáltott a fiúra: – Nem mégy te sehová! Azt én döntöm el, mikor hová mennek az én szolgáim!
– Márpedig én elmegyek, uram. Csak az elvégzett munkám bérét kérem.
Feldühödött erre a nagyúr: – A földbe tiporlak, te! – mutatott ujjával lefelé – Majd ott megkapod a fizetséged!
Azzal elkapta a fiút, s úgy földhöz vágta, hogy az szinte megsüllyedt alatta. Ám Kárpnak csodaképpen semmi baja nem lett, talpra ugrott és hatalmas erőt érezve magában, viszonozta az ütést: úgy földhöz vágta a gonosz Szilunt, hogy a föld meghasadt, s elnyelte az óriást. Hiába kapálódzott, nem juthatott ki – a föld összezárult fölötte, s nem akart kinyílni.
De Szilun nem adta fel, teljes erejét latba vetve, alulról rúgott a föld kérgébe. De hiába: az kitüremkedett, de nyílni nem akart. Ismét ütött egyet – még inkább kidudorodott a föld, de nem nyílt ki. Szilun nekivetette vállát, úgy próbált kijutni a föld alól, mindhiába. Ám ütései nyomán a sima földön hegy hegy után keletkezett, és minél inkább vergődött az óriás Szilun, annál magasabb hegyek emelkedtek körös-körül.
Mikor reggel felkeltek a szolgák, igen elcsodálkoztak: mindenütt hegyek álltak, a ragyogó palotának pedig nyoma sem volt, elnyelte a föld. Ámultak az emberek, s hamar tanácskozni kezdtek: immár hogyan tovább? Úgy döntöttek, maradnak e vidéken, s a hegyeket Kárp tiszteletére Kárpátoknak nevezték el.
Az emberek új életet kezdtek: ki a hegyekben, ki a völgyben. Az a beszéd járja, hogy Szilun még ma is próbál kijutni a föld alól, de már megöregedett, s nincs olyan ereje, azért nem nőnek új hegyek. Örökre a föld alatt maradt az óriás…”