Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: asztalos
A tiszacsomai Kovács Miklós nem az első asztalosmester, akit rovatunkban megismerhetnek az olvasók. Korábban már bemutattuk a Tiszaújlakon élő Tóth Gyulát és a Nagybégányban lakó Mező Istvánt. Mindannyian fával dolgoznak, több évtizedes szakmai múlttal rendelkeznek, és a kezük közül remekműveknek számító ajtók, ablakok, bútorok és egyéb alkotások kerültek ki. Mégsem mondhatjuk egyformának a mesterségüket, hiszen az egyikük sajátos színvilágú pácot használ, és a műveit faragással díszíti, míg a másik munkáját a precizitás és időtállóság jellemzi.
Mostani riportalanyom sajátossága, hogy egyszerű gépekkel, sok kitartással és tökéletességre törekvéssel készíti el a megrendelők számára az óhajtott bútort, lépcsőfeljárót avagy kerti pavilont.
Ismerjük meg Kovács Miklóst, vagy ahogy mindenki ismeri: Möszit.
– Muszáj megkérdeznem, miért hívják „Möszinek”?
– Még gyermekkoromban ragadt rám ez a becenév. Ötéves lehettem, amikor egy francia filmsorozatot adtak a televízióban, s abban hangzott el a möszjő (a francia „monsieur” ‘úr’ kifejezés – a szerk.) szó. Azóta mindenki így hív, még a feleségem és a papunk is így szólít.
– Meséljen a gyermekkoráról!
– 1961-ben születtem Tiszacsomán. Hárman vagyunk testvérek. A bátyám a Krím-félszigeten él a családjával, a nővérem Zápszonyban lakik. Az apám és a nagyapám is asztalosmester volt. Ők még másképp űzték ezt a szakmát. Emlékszem, hogy apám elment itthonról egy baltával, s felépített vele egy házat. Amit az asztalosságról tudok, azt részben tőlük sajátítottam el.
– Hova járt óvodába, iskolába?
– Tiszacsomán jártam óvodába, s az általános és középiskolát is itt végeztem el.
– Mi történt utána?
– Egy rövid ideig a beregszászi bútorgyárban dolgoztam, majd besoroztak katonának. Miután leszereltem, visszamentem a gyárba, de egy fél év múlva másik munkát vállaltam el.
– Az is asztalosmunka volt?
– Nem, teljesen mással foglalkoztam. Tíz éven át tejesautón dolgoztam. A beregszászi vajgyárba hordtam a tejet egy teherkocsival a Beregszászi járás kolhozaiból. Legtöbbet Mezőváriba és Nagybégányba jártam.
– Mikor tért vissza az asztalos szakmához?
– A rendszerváltás idején, a ’90-es évek elején. Addigra már jó néhány szerszámom és gépen volt az itthoni műhelyben. Ezek egy része még az apámé volt, a többit megvásároltam. Van egy 1912-ből származó fűrészgépem, amelyet egy halábori öreg bácsitól vettem meg. Egy másikhoz Hunyadiban jutottam hozzá. Nincs sok eszközöm, sokan csodálkoznak – ha betévednek a műhelyembe –, hogy ilyen egyszerű és kevés felszereléssel dolgozom.
– Honnan volt tapasztalata?
– Egyrészt sok fogást ellestem az édesapámtól, másrészt sokat jelentett az a rövid idő, amelyet a bútorgyárban dolgoztam. Ott egy nagyon szigorú főnökünk volt, aki megkövetelte tőlünk a precíz munkát. Sóhaj Istvánnak hívták. Arra is megtanított bennünket, hogy hogyan kell kijavítani a hibákat.
– Miket készített először?
– Az egyik első munkám egy lépcsőfeljáró volt, amelyet az unokatestvéreméknek készítettem el.
Emellett kemencét is raktam. Nehéz idők voltak, mindenféle munkát elvállalt az ember. Eleinte kisszékek, asztalok kerültek ki a műhelyemből.
A falubeliek látták, hogy szép a munkám, s egyre több megrendelést kaptam. Főként a Beregszászi járásból jöttek hozzám.
Azóta sok felkérést kaptam: bútorokat, kerti pavilonokat, teraszokat gyártok, s egyházi megbízásra oltárt is készítettem már.
– Milyen fából készülnek a munkái?
– Mindenféle fával dolgozom: fenyő, cseresznye, körte, dió, tölgy, nyárfa. A megrendelő ízlésén és anyagi lehetőségein múlik, hogy milyen faanyagot használok. Főként fenyő- és tölgyfa bútorokat rendelnek. Az emberek szeretik, ha fából készült tárgyak veszik őket körül.
– Hol veszi meg a fát?
– Nehéz a fát beszerezni. Kárpátalján nincs olyan megbízható cég, ahonnan kedvező áron tudnák megvenni az asztalosok az alapanyagot. A fa minőségéről már ne is beszéljünk! Sokszor becsapnak bennünket: azt állítják, hogy az eladott fa száraz, s csak később – amikor a kész bútor megreped – derül ki, hogy a fa vizes volt. A másik probléma az, hogy a Kárpátokban lévő fenyőfának csak a 30 százaléka göb (görcs – a szerk.) nélküli, sok feleslegbe megy a felhasználás során.
– A családi házukban saját készítésű bútoraik vannak?
– Igen. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy 15–20 évbe került, mire megterveztem és legyártottam a bútorainkat.
– Közben, ahogy látom, igazi asztalossá érett, mármint ami az ujjait illeti.
– Azt szokták mondani, hogy egy asztalosnak esze vagy keze legyen. Jómagam 1993-ban veszítettem el a jobb kezem mutatóujját egy buta baleset következtében. Így is tudok dolgozni, de néha hátráltat az ujjam hiánya.
– Van utódja, aki majd átveszi a műhely vezetését?
– A családból senki sem lett asztalos. Két fiam született. A nagyobbik 23 évesen életét veszítette egy tragikus autóbalesetben. A kisebbik fiam nem akart asztalos lenni, egy londoni raktárban dolgozik kiszállítóként. Megértem: nehéz és veszélyes ez a munka.
– Hogyan tovább?
– Felvállaltam egy lépcsőfeljárót Ungvárra, illetve Badalóba egy tetőhöz készítem el a vihardeszkákat.
– Sok erőt kívánok a munkájához! Isten áldja meg!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma