Erdély megmentése és elvesztése

Száz évvel ezelőtt, az I. világháború harmadik évében fegyverzajtól voltak hangosak Erdély déli és keleti vidékei. Tábori lövegek és nehézágyúk mennydörgése, aknavetők sivítása, géppuskák kelepelése, puskák ropogása szállt a hangvivő levegőben a hullámzó kárpáti hegyvonulatok és a közöttük kanyargó völgyek fölött. Lőporfüst-pamacsok kúsztak a lejtők mentén az őszi égbolt felé, ahol kétfedelű vadászgépek vívták élet-halál harcukat, míg alattuk osztrák–magyar, illetve német csapatok rohamozták a román állásokat, hogy megvédjék a balkáni hódítóktól a történelmi Magyarország egyik legszebb ékkövét.

De miként is tört ki a harc Erdélyért? A Román Királyság 1916 nyarán szánta rá magát, hogy az antant mellé áll, és hátba támadja Ausztria–Magyarországot. A keleti fronton júniusban megindított orosz Bruszilov-offenzíva, valamint az olasz hadszíntéren lezajlott VI. isonzói csata ugyanis nagy vérveszteségeket okozott a Monarchiának, a nyugati fronton pedig javában dúlt a verduni és a somme-i csata, melyek jelentős német erőket kötöttek le. Így a románok úgy vélték, megszerezhetik Erdélyt, s már június végén megkezdték csapataik titkos mozgósítását.

Az osztrák–magyar hírszerzés tudomást szerzett az ellenséges erők rejtett felvonulásáról, ám a Monarchia hadvezetése csak a többi frontról pihentetés céljából visszavont egységeket – mindössze 34 ezer katonát és csupán 76 ágyút – tudta összevonni Erdélyben, melyekből augusztus 17-én megalakították a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok parancsnoksága alá helyezett I. osztrák–magyar hadsereget. Ugyanezen a napon írták alá Bukarestben a titkos antant–román szerződést, melyben a románoknak odaígérték egész Kelet-Magyarországot, a bukaresti vezetés pedig ígéretet tett rá, hogy semmiképp sem köt különbékét a központi hatalmakkal. Tíz napra rá az 1., a 2. és a 4. román hadsereg – mintegy 440 ezer katona – támadást indított az Erdélybe vezető hágók és hegyszorosok ellen. A legtöbb helyen könnyen letörték a csekély számú határőr ellenállását, csak a Vöröstoronyi-, illetve a Tömösi-szorost védő 82-es székelyudvarhelyi hadosztály fejtett ki komolyabb ellenállást, s hősies harcával egy időre meg is akasztotta a támadást. Közben a Kolozsváron állomásozó I. osztrák–magyar hadsereg már a román offenzíva másnapján megindult az óriási túlerőben lévő románok ellen, ám a menekülő magyar, szász és román (!) polgári lakosok hömpölygő áradata miatt csak nehezen tudott előrenyomulni. S hogy miért menekült még az erdélyi románok jó része is „felszabadítóik” elől? Mert a „felszabadítók” – a különböző források szerint a reguláris csapatok, vagy csak a nyomukban haladó félkatonai egységek – túszokat szedtek, fosztogattak, kegyetlenkedtek, gyújtogattak, például szinte teljesen felperzselték Csíkszeredát…

A támadók elfoglalták Csík és Háromszék vármegyét, Brassót és kemény harc árán Nagyszebent. A bátran és eredményesen védekező I. osztrák–magyar hadsereg azonban szeptember derekára szinte teljesen megállította a hatalmas túlerőben lévő román csapatok offenzíváját. Közben szeptember 1-jén az August von Mackensen német és Nikola Zsekov bolgár tábornok által vezetett német–bolgár csapatok (egy kisebb török egységgel megerősítve) Bulgária felől betörtek Románia délkeleti részébe, az Al-Duna és a Fekete-tenger között fekvő Dobrudzsába, és a turtucaiai csatában szétverték az ellenük vezényelt, létszámfölényben lévő román erőket. Így Románia üllő és kalapács közé került, ahol Mackensen jelentette az üllőt, az Erdélybe vezényelt német csapatokból megalakított, Erich von Falkenhayn tábornok által vezetett 9. német hadsereg, valamint az I. osztrák–magyar hadsereg pedig a kalapácsot. Falkenhayn már szeptember 10-én győzelmet aratott a hátszegi ütközetben, és még aznap felszabadította a fontos bányavárost, Petrozsényt, melynek visszafoglalásában nagy szerepet játszott az erdélyi szász származású magyar mérnök, Maderspach Viktor által szervezett, a Retyezát-, a Páring- és a Vulkán-hegységben, valamint a Kudzsini-havasokban tevékenykedő gerillaalakulat, mely a román vonalak mögött harcolva zavarta az ellenség utánpótlási vonalait. Majd szeptember 26. és 29. között a 9. német hadsereg a kisbári és a nagybári csatákban legyőzte az 1. román hadsereget, mely így feladta Nagyszebent, és megkezdte visszavonulását Havasalföldre, ám a Déli-Kárpátokon való átkelése közben, a Vöröstoronyi-szorosban az üldöző német csapatok újabb és megsemmisítő vereséget mértek rá. A 2. román hadsereg október 4-én, Brassónál támadást kezdeményezett, ám offenzívája összeomlott, visszavonulása közben pedig, a Persányi-hágó közelében szétszórták. Míg az október elején támadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg mintegy hét leforgása alatt kiűzte Székelyföldről a 4. román hadsereget. A hónap közepére egyetlen román egység sem maradt Erdélyben.

A központi hatalmak offenzívája azonban nem ért véget. Mackensen október 22-re elfoglalta egész Dobrudzsát, a fontos kikötővárossal, Constantával együtt. Egy hónapra rá egy német különítmény Bulgária felől támadva, Szvistovnál átkelt a Dunán, és hátba kapta a román csapatokat, az így keletkezett zavart kihasználva pedig Mackensen is kitört Dobrudzsából, és megkezdte előrenyomulását Bukarest felé. December 1-jén, az Arges folyónál vereséget mért az ellenséges erőkre, öt nap múlva pedig bevonult a román fővárosba. A román király és kormánya Jasiba (Jászvásárra) menekült. A front Románia keleti részén, a Szeret folyó vonalán állapodott meg. Az 1917-es év folyamán váltakozó sikerrel folytak a harcok, a november 7-i oroszországi bolsevik puccs és Oroszországnak a háborúból való kilépése után viszont Románia magára maradt a keleti fronton, és december 9-én fegyverszünetet kötött a központi hatalmakkal, majd 1918. május 7-én különbékét kötött velük.

Az antant világháborús győzelme folytán azonban a románok végül „ajándékba megkapták” Erdélyt, a Partiumot, valamint Bánát egy részét.

Lajos Mihály