Nagycsaládok Kárpátalján: Popovics Béla családja

Hihetetlenül sokoldalú családba születtek bele a munkácsi Popovics család gyermekei. Az édesapától, Bélától a természet, a zene, a művészetek és a haza szeretetét kaphatták meg, míg az édesanya, Márti a család és az élet védelmére tanította meg őket. Emellett a szülők Istenbe vetett hite, a munka iránti elhivatottsága és az értékek helyes meglátása is betöltheti a négy Popovics lány, Kinga, Réka, Eszter és Bernadett életét.

Ismerjük meg őket, és tanuljunk tőlük!

 

– A ti életetek több mint háromszáz kilométerre kezdődött egymástól.

Márta: – Én egy budapesti nagycsaládban nőttem fel. Tízen vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. 15 éves voltam, amikor édesanyám elhunyt. Később édesapám újra megnősült. Hamar önállóak lettünk, felelősséget tanultunk. Szép emlékeim vannak a gyermekkoromról, noha nem adatott meg minden, amit egy gyerek kívánna. Ugyanakkor a mai napig megtapasztalhatom azt, hogy bármikor számíthatunk egymásra a testvéreimmel. Talán ennek is köszönhető, hogy már gyermekként is sok gyermekre vágytam. Számomra ez volt a normális.

– Milyen szakmát választottál?

Márta: – Az általános és a középiskola elvégzése után az ELTE bölcsészkarán, illetve a Közép-Angliai Egyetemen tanulva szereztem angol nyelv és irodalom szakos diplomát. Jóval később, már a négy gyerek mellett szereztem meg a második diplomámat a Semmelweis Egyetem lelkigondozói szakán.

 

– Béci, te hol nőttél fel?

Béla: – Munkácson születtem, az egész életem ide kötődik. Mi hárman vagyunk testvérek. A Munkácsi 3. Számú II. Rákóczi Ferenc Középiskolába jártam kilencedik osztályig, majd zongorázni tanultam az Ungvári Zeneművészeti Szakközépiskolában. Ezt követően az Ungvári Állami Egyetem magyar filológia szakán szereztem diplomát. Több intézményben is tanítottam az évek során, jelenleg a Rákóczi-középiskolában és a Munkácsi Szent István Líceumban oktatok magyar irodalmat és művészettörténetet. Emellett Kárpátalja, főként Munkács múltját kutatom, valamint több mint tíz éve tartok honismereti vezetést és hegyi túrát magyarországi és itteni vendégeknek. Azt vallom, hogy az embernek ismernie kell a szülőföldjét. Így, ha döntenie kell valakinek a távozása vagy a maradása között, legalább tudja, hogy mit veszíthet.

 

– Mikor ismerkedtetek meg egymással?

Márta: – Egy segélyszállítmányt kísértem Kárpátaljára, amikor Munkácson találkoztam Bécivel. Később sokat beszélgettünk egy nagyszőlősi ifjúsági találkozón. Aztán úgy hozta az életem, hogy Kárpátalján vállaltam munkát, s Bécivel egyre szorosabbá vált a kapcsolatunk. 1998-ban házasodtunk össze.

 

– Ez azt jelentette, hogy el kellett hagynod Magyarországot.

Márta: – Nem volt egyszerű meghoznom azt a döntést, hogy feladjam az otthoni életem, a családot és a barátokat, és Kárpátaljára jöjjek. Ugyanakkor láttam, hogy hasznos tudok itt lenni.

 

– Béci, te hogyan élted meg a házasságkötést?

Béla: – Nagyon nagy ajándékot kaptunk a Teremtőtől a házasságban, amelyben egyre inkább megismerjük egymást, hogy milyenek vagyunk, visszatükröződik a házastársunk szemében a magunk énje. Megtanuljuk, hogy lehet a másikat szeretni. Mindez csodálatos folyamat. Világéletemben szerettem a hegyeket. Gyermekkorom óta járom a vidéket. Isten szépségét ott éreztem meg. Emellett a klasszikus zene töltötte ki az életem 15-16 éves koromban. Aztán megjelent valaki, aki mindezt értette és értékelte, elfogadta és kiegészítette bennem.

 

– Beszéljünk a házasságotok gyümölcseiről, a gyermekeitekről!

Béla: – Budapesten születtek meg a gyermekeink, háromnál ott voltam végig Márti mellett, a negyediknél sajnos nem érkeztem meg időben.

Amikor az első gyermekünk, Kinga a világra jött, és a kezembe adták, egyszerűen folytak a könnyeim. Felfoghatatlan volt számomra, hogy ez a kislány az én gyermekem, a folytatásom, aki egy kicsit én vagyok. Csodaként éltem ezt meg. Ezek után fel sem merült bennünk a kérdés, hogy hány gyermekünk legyen. Már eleve nagycsaládban gondolkodtunk mindketten.

 

– Hogyan boldogultatok az első babával?

Márta: – Miután nekem kilenc kisebb testvérem van, nem igazán okozott gondot a gyermekünkről való gondoskodás. Úgy éreztem, hogy Kinga teljesen kitölti az életem. Aztán ugyanezt tapasztaltam meg, amikor a többi gyermekünk, Réka, Eszter és Bernadett is megszületett; majd amikor dolgozni kezdtem mellettük.

 

– Közben jó néhány év eltelt. Milyenekké cseperedtek a lányaitok?

Márta: – Nagyszerű gyerekek. Örülünk, hogy a kamasz gyermekeink lassan magukévá teszik azt az értékrendet, amelyet mi képviselünk. Lehet, hogy hozzánk képest másképp öltözködnek, vagy mások a szokásaik, de az alapokat – úgy érzem – átvették tőlünk.

Béla: – Azt érzem, hogy a gyermekeink a barátaink. Megnyílnak előttünk, elmondják az örömüket, bánatukat, az élményeiket. Ez nagy megtiszteltetés számunkra.

 

– Hogyan „éltétek túl” a serdülőkort a nagyobbaknál?

Márta: – A kamaszkori lázadás nem igazán jelent meg nálunk. Ez talán annak is köszönhető, hogy Kinga és Réka már Nyíregyházán jár gimnáziumba, s csak hétvégéken jön haza, amikor is jólesik nekik a család melege. Emellett sohasem törekedtünk arra, hogy tekintélyelv alapján neveljük a lányokat. Fontosabbnak tartottuk a belátás gyakorlását, és azt, hogy jó példát adjunk, mert úgyis azt követik majd, nem pedig azt, amit mondunk. Ha azt látják, hogy jól érezzük magunkat abban az életben, amelyről beszélünk nekik, akkor jó eséllyel elhiszik, hogy ez így van rendben.

Arra törekedtünk, hogy belsőleg igényeljék a helyes értékek szerinti életet, ne pedig külső kényszer hatására cselekedjenek.

Béla: – Úgy tűnik, hogy ez működik a lányainknál, noha mind a négy más.

 

– Milyen négygyermekes szülőnek lenni?

Béla: – Szülőként sokat tanulunk a gyermekeinktől. Esténként gyertyát gyújtunk, együtt imádkozunk és beszélgetünk. Nagyon érdekes azt megtapasztalni, hogy a lányaink hogyan látják a világot, hogy mit várnak a jövőtől. Az imádság mellett jól kibeszélik magukat.

Márta: – A legkisebb gyermekünk, Bernadett kicsi korától bekapcsolódik ebbe az esti programba, amely néha igen hosszúra sikerül.

Béla: – Sokszor az imádság közös zenélésbe csap át. Kinga Bernadettel leül a zongorához, Márti előveszi a gitárt, Eszter a fuvolát, Réka pedig a hegedűt.

 

– Nekem úgy tűnik, hogy a zene szeretete az egész családot áthatja.

Béla: – Minden gyermekünk játszik valamilyen hangszeren. Bernadett négyéves kora óta zongorázik, nagyon tehetséges.

 

– Bernadett szeptemberben kezdte meg az általános iskolai tanulmányait. Hogy veszi az akadályokat?

Márta: – Nincsenek gondjai a tanulással. Jobban féltünk attól, hogy hogyan fog beilleszkedni az osztályközösségbe. Ő a legkisebb a családunkban, a testvérei szerint el is kényeztettük. Az iskolában szembesülnie kellett azzal, hogy mégsem ő a világ közepe. Ám úgy tűnik, sikerült elfogadtatnia magát az osztálytársaival.

 

– Mind a négy gyermeketeket magyar tannyelvű iskolába írattátok?

Márta: – Mást el sem tudtunk képzelni. Jómagam nem is tudnék nekik segíteni az ukrán nyelvben.

Béla: – Fel sem vetődött, hogy ukrán nyelvű iskolát válasszunk nekik. Mind a négy lányunkat a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskolába írattuk be, ahová én is jártam, s ahol most tanítok. Később a nagyobbak a Munkácsi Szent István Líceum tanulói lettek, utána mentek Nyíregyházára.

 

– Hogy élitek meg azt, hogy két gyermeketek távol van a családtól?

Márta: – Sokszor üres a ház nélkülük. Ugyanakkor tudjuk, hogy jó helyen vannak. Sokat imádkoztunk, mielőtt megtettük ezt a lépést. A döntésünkhöz hozzájárult az a tény is, hogy mivel én magyarországi vagyok, a gyermekeinknek az anyaországban is vizsgát kell minden évben tenniük a tanulmányaikból. Ám minél feljebb lépnek az évfolyamokban, egyre nehezebb megy ez a kettős – kárpátaljai és magyarországi – készülés.

Béla: – Könnyebb Kingának és Rékának, hogy egyszerre csak egy iskolára kell koncentrálniuk. Eszter még a Rákóczi-középiskola tanulója, jövőre tervezzük átvinni a Munkácsi Szent István Líceumba.

 

– Amikor együtt a család, hogyan kapcsolódtok ki?

Béla: – A túrázás ennek az egyik módja. Sajnos nem tudjuk ezt eleget gyakorolni. Az öcsémet és engem édesanyánk bevezetett a cserkészmozgalomba, s mi ezt továbbadtuk a gyermekeinknek.

 

– Olyannyira meghatározó a cserkészet az életetekben, hogy ott voltál a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség megalakulásánál 1991-ben; évekig vezetted a mozgalmat. Most pedig tiszteletbeli elnökként támogatod a szervezetet, amelynek az élén jelenleg az öcséd, Pál áll.

 

Béla: – A cserkészet magában foglalja Isten és a természet szeretetét, emellett összetartó ereje is van. A két nagyobbik lányom már őrsvezető. Amikor hétvégenként hazajönnek, nem pihenéssel töltik a szombati napot, hanem bekapcsolódnak a cserkészet munkájába.

 

– Hogyan tudtok Mártival kikapcsolódni?

Béla: – Gazdagnak érzem magam, hogy olyan feleségem van, akivel megtehetem azt, hogy együtt elolvasunk egy verset, vagy meghallgatunk egy Bach-kantátát, s aztán beszélgetünk erről. Abból a szempontból is szerencsésnek tartom magam, hogy a munkám egyben a hobbim is. Ha elfáraszt a tanítás, kipihenem magam a hegyi túrákban.

Márta: – Számomra az a kikapcsolódás, ha valami mást teszek. A család után feltölt a munka és a tanulás. A Család és Élet egyesület vezetője vagyok. A magzati és a megszületett élet védelmével foglalkozunk. Rendszeresen szervezünk lelkigyakorlatokat abortuszon átesett nők számára, mellette elég sok lelkigondozói beszélgetésem is van, ez is a munkám része, illetve a karitász szervezésében is dolgozom.

A munka után pedig pihentet a család. Amikor hazajövök az irodából, leülünk Bécivel, s egy tea mellett jót beszélgetünk. Néha szükségem van arra is, hogy néhány órát egyedül legyek. Ilyenkor elmegyek a domonkos nővérekhez egy fél napra, s náluk nyugodtan rendezhetem a gondolataimat.

 

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy a munkavégzésed mennyiségében a férjed a kontroll. Ő az, aki szól, ha túl sokat vállalsz magadra.

Márta: – Ez így van. Legutóbb ősszel szólt emiatt. Hallgattam rá. Ő az első számú kapcsolatom Isten után. Fontos, hogy helyes sorrendet állítsunk fel az életünkben. Hiába végzek hasznos munkát, ha közben ezt megsínyli a családom. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a mostani nehéz kárpátaljai mindennapokban elkerülhetetlen, hogy a család áldozatot hozzon. Csak úgy tudok elutazni, hogy megtartsak egy négynapos lelkigyakorlatot, ha a családom mellettem áll. Nem tudnám Béci támogatása nélkül végezni a munkám. Csak úgy tudok elmenni itthonról, hogy ő jó szívvel engedett el, s imádkozik értem. Ez fordítva is így van. Amikor ő dolgozik – például a magyarországi turistákkal van –, én tartom itthon a frontot.

– Térjünk vissza a gyerekeitekre! Gondolkodtatok már azon, hogy amikor felnőnek a gyermekeitek, vajon hol fognak élni?

Béla: – Ez az ő döntésük lesz. Mi mindig itt leszünk a számukra, az otthonuk mindig várni fogja őket. Mi Mártával jól érezzük magunkat Kárpátalján. Feladatunk van itt. Itt szeretnénk szolgálni a keresztény közösségünket, szeretnénk megérteni, hogy a Jóisten mit akar tőlünk.

Márta: – A lányok félig magyarországi, félig kárpátaljai származásúak. Az, hogy én idejöttem Kárpátaljára, az én választásom volt. Majd a lányok is maguk dönthetnek a saját életükről. Naponta imádkozunk azért, hogy olyan társat találjanak majd maguknak, akivel boldoggá tudják egymást tenni, s hogy megtalálják magukat az életben.

Béla: – Úgy tapasztalom, hogy a gyermekeink komolyan veszik ezt az imát. Ők is látják, hogy milyen sok csonka család van manapság; hány gyermek szenved a szülei hiányától. A lányaink értékelik azt, hogy mi együtt vagyunk.

 

– Már beszélgettünk a gyermekeitek jövőjéről. Most arra vagyok kíváncsi, hogy ti hogy látjátok magatokat tíz-húsz év múlva?

Márta: – Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Nem akarom borúsan látni a kárpátaljai életünket, így azt mondom, hogy ahová Isten helyezett bennünket, ott és akkor kell szolgálnunk. Munkácson szomorú folyamatot látok végbemenni: egyre kisebb a magyar családok száma, egyre kevesebben ülünk a templomban.

A Jóistentől kaptam egy feladatot: jó néhány éve család- és életvédelemmel foglalkozom. A magzati és a megszületett életért, az emberek lelki egészségéért dolgozom. Ez a munka nemcsak a magyaroknak szól. Ukrán nemzetiségűeknek is szervezünk lelkigyakorlatokat.

Béla: – Fontosnak tartom, hogy megéljük a jelent, hogy megértsük azt, hogy ebben a percben mit akar tőlünk az Isten. A fogyasztói társadalom egyik legnagyobb buktatója, hogy nincs jelen. A múlton való kesergés és a megfoghatatlan jövő között vergődnek az emberek. Isten a jelenben van: egy baráti beszélgetésben, egy ölelésben. Arra törekszem, hogy észrevegyem, és képességeimhez mértem megéljem ezt. Ha ez sikerül, akkor látom a következő lépést is, és békében élek magammal.

Bízom Kárpátalja felemelkedésében. A magyar nép történetében gyakran voltak mélypontok, melyeken aztán mindig felülkerekedtünk. Talán azért, mert mindig voltak olyan családok, amelyek megteremtették az ehhez szükséges lelki és szellemi értékeket.

– Mit üzentek a házasságkötés és gyermekvállalás előtt állóknak?

Márta: – A házasság nem szerencse, hanem munka kérdése. Persze nem árt jól választani, de a sikeressége alapvetően attól függ, hogy hajlandó vagyok-e dolgozni érte. Isten nélkül ez nem sikerülhet. Egyértelmű, hogy nem rózsaszín minden. Szabad hibázni. Nem tragédia, ha időnként veszekszünk, ha utána meg tudunk bocsátani egymásnak. A kapcsolat sokat kibír, ha fontosnak tartjuk.

Béla: – A házasság gyönyörű, ne féljenek a fiatalok tőle! Egészen más házasságban felfedezni a világot. Ehhez azonban feltétel nélküli bizalom és elfogadás szükséges. A magyarságnak is akkor lesz jövője, ha újra felfedezzük a házasságban és a családban lévő értékeket.

 

– Legyen ez a végszó! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma