Füzesi Magda: Kósa Anna balladája

Ősz volt. Fényes és diadalmas.
Vonult előre a csapat.
Mögöttük tábortűz. Hatalmas
lángja már-már az égbe csap.

Kósa Anna rakja a máglyát,
fényénél fiát keresi.
A szél fel kapja mormolását
a tűzbe hullnak a szavai.

„Most viszik Pétert a városba,
elkísérném, de nem szabad.
Kimostam két ingét habosra.
Ne bántsátok a fiamat!

Mondják, messze van az a város,
és hideg szívére ölel.
Csókja megváltó, vagy halálos,
s csak kárhozottan enged el.”

…A harmat száll Péter szemére,
testét hazai föld borítja,
s a többiek – mind Árpád vére –
húsz férfi hullott ott sírba.

„Ti hangyák, lassan járjatok,
s ti is irgalmas bogarak:
– a földben rózsatő zokog –
ne bántsátok a fiamat!”

Kósa Anna rakja a máglyát,
a hátát eső veri.
A szél felkapja mormolását.
A három nap múltát lesi…