Vasárnapi üzenet

„…Áldozának azon napon nagy áldozatokkal, és vigadának, mert az Isten megvidámítá őket nagy örömmel, sőt az asszonyok és gyermekek is vigadának; és Jeruzsálemnek öröme nagy messze hallatott.” (Neh 12,43 Károli)

Nehéz magunk elé képzelni azt a helyzetet, amivel azok szembesültek, akik Círusz rendelete után hazatértek. Az otthon, a haza romokban állt. Egészen biztos vagyok benne, hogy sokuknak összeszorult akkor a szívük, hiszen egyesek még emlékeztek a szép termőföldekre, a szép utcákra, a dicsőséges várfalakra és a gyönyörű templomra. De mindez már nem létezik. Újra kellett kezdeniük az életüket. Akik akkor hazatértek, elszántak volt, s ami ennél is fontosabb: bíztak az Úr Istenben. Minden kétségüknél és félelmüknél nagyobb volt a hitük. Ezért kezdtek bele a munkába. Ma is csak így lehet, csak így szabad végezni a küldetésünket. Teljes odaszánással, teljes szívvel. Mert aki félszívvel, csak úgy mellékesen teszi, hamar fel is adja. Akik Jeruzsálemben a templomot építették, nem ilyenek voltak. Élt bennük a hit, volt reménységük: egyszerűen tudták, hogy a küldetésük nem emberi, hanem Istentől való. Véghezvitték, amit Isten rájuk bízott, ezért épülhetett fel a templom.

Isten háza felépült, és az emberek örömünnepre gyűltek össze. Nem az épületet ünnepelték, még csak nem is a saját kezük munkáját, önmaguk dicsőségét, hanem az Urat magasztalták, aki engedte, hogy mindez megtörténjen. Sokszor az a nemzedék, amelyik nem élte át a nyomorúságot, szenvedést és nélkülözést, nem is fogja fel, milyen hatalmas dolog az, hogy fedél van a feje felett, a mindennapi kenyér odakerül az asztalra, vagy éppen az, hogy vasárnaponként megszólal a harang és istentiszteletre hívogat.

A mi nemzedékünk nem templomépítő nemzedék. Nekünk már vannak templomaink. S talán éppen azért, mert úton-útfélen látjuk őket, megszoktuk, természetesnek véljük a jelenlétüket. Templomot építeni szent dolog, de megtartani talán még szentebb. Évszázadokon át ápolni, vigyázni; s nem engedni át az ördögi erőknek, az idő vasfogának; nem engedni, hogy üresen, céltalanul álljon, hanem hogy betöltse a maga feladatát, hogy hirdettessen benne az Ige, s legyen úrvacsorai közösség. A mi nemzedékünknek templomot megtartó nemzedéknek kell lennie, s talán ez a legnagyobb, legnehezebb feladatunk; ugyanakkor látnunk kell, értenünk kell, hogy a megtartott templom bennünket tart meg a benne hirdetett Ige által. A nép, amely Istenéhez, hitéhez és templomához ragaszkodni tud a végsőkig – nem tűnik el a történelem süllyesztőjében, hanem megmarad és világítani fog a nemzetek között.

Szimkovics Tibor
ráti és minaji lelkipásztor