Külpolitika: Mindenki egyért, egy mindenki ellen?

Az elmúlt évet Ukrajnában külpolitikai szempontból az ország nagyhatalmi „mentorváltása”, illetve az éleződő szomszédsági konfliktusok jellemezték.

A Berlintől és Párizstól való eltávolodás, illetve ezzel párhuzamosan az Egyesült Államokhoz való közeledés kezdete ugyan a 2018 előtti időkre nyúlik vissza, kétségtelen azonban, hogy igazán erőteljessé és látványossá tavaly vált. Meghatározó esemény volt ebből a szempontból, hogy az Egyesült Államok döntött a Javelin harckocsi-elhárító rakétarendszerek szállításáról Ukrajnának. A lépés annyiban mindenképpen áttörést jelent, hogy ez idáig Kijev egyik nemzetközi partnere sem tudta rászánni magát arra, hogy fegyverrel támogassa az ukrán honvédelmi erőfeszítéseket. Abból azért, hogy a hírek szerint az amerikai fegyverek egyelőre nem vethetők be a Kelet-Ukrajnában harcoló kormányalakulatok által a demarkációs vonal mentén, következtethetünk ara, hogy Washington bizalma sem korlátlan Kijevvel szemben.

Az európai kapcsolatokat ezzel szemben leginkább a bizonytalanság jellemezte, ami főként annak a következménye volt, hogy Európa tavaly elsősorban a saját belső problémáira figyelt (lásd: Brexit, problémák a nagyobbik német kormánypártban stb.). Az Öreg Kontinenst bevallatlanul is egyre inkább ingerli a kelet-ukrajnai konfliktus elhúzódása, illetve az a tudathasadásos állapot, hogy bár az EU tagországai igyekeznek fenntartani az Oroszországgal szembeni korlátozó intézkedéseket, képtelenek lemondani a Moszkvával való gazdasági együttműködésről. Kijev szakadatlan Moszkva-ellenes kirohanásai ebben a viszonylatban úgy hatnak rájuk, mint a rossz lelkiismeret hangja, amit csak az csitít némileg, hogy az ukrán kormányzat melléfogásaival (amilyen például tavaly májusban Arkagyij Babcsenko orosz újságíró megrendezett „gyilkossága”, majd novemberben a hadiállapot bevezetésének nyilvánvalóan belpolitikai indíttatású erőltetése volt) egyre komolyabb kétségeket ébreszt külföldön a tényleges szándékait illetően.

Petro Porosenko a közelgő elnökválasztás jegyében mindent elkövetett annak érdekében, hogy Ukrajna tagjelölti státuszt kapjon a NATO-tól a szövetség nyári csúcsértekezletén, amire azonban az északatlanti szervezet nem volt hajlandó. Az ukrán kormányzat azért talált rá módot, hogy idehaza győzelemként állítsa be ezt az egyértelmű vereséget. A NATO nyilatkozatának azt a kijelentését, amely elismeri, hogy Ukrajna tagságra törekszik a szervezetben, Kijevben azóta is úgy emlegetik, hogy tagjelölti státuszt kaptak, ami enyhén szólva nem felel meg a valóságnak. Arról is jobbára csak az ellenzéki sajtó cikkezik, hogy Ukrajna jelentős elmaradásban van, ami a 2017-ben az Európai Unióval aláírt társulási szerződésben vállaltak teljesítését illeti.

Mi, magyarok joggal érezhettük úgy, hogy az ukrán külpolitika egyik meghatározó kérdése volt 2018-ban az ukrán–magyar viszony. Az elmúlt év elején még remélhettük, hogy lehetséges valamiféle kompromisszumos megoldás, miáltal kivédhetők volnának a 2017-ben elfogadott új ukrán oktatási törvénynek a kárpátaljai magyar oktatási rendszert ellehetetlenítő rendelkezései. Bizakodásra adhatott okot, hogy a két ország kül- és oktatási ügyekért felelős miniszterei együtt vettek részt júniusban a beregszászi Rákóczi-főiskola tanévzáró ünnepségén. Utóbb megállapíthatjuk, egy pillanatig sem volt esély a megegyezésre, miután a kijevi vezetésnek nyilvánvalóan nem állt szándékában akár egy betűnyit is engedni az oktatási törvény kisebbségellenes rendelkezéseiből (sőt, azóta újabb kisebbségellenes törvénytervezetek jelentek meg a parlamentben).

Az ukrán médiában gyakorlatilag egy percre sem szüneteltek a magyarok elleni támadások 2018-ban, Ukrajna hónapokig húzta-halasztotta az új kijevi magyar nagykövet fogadódokumentumának kiadását, majd szeptemberben Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter egy gyanús időzítésű videofelvétel megjelenése kapcsán Budapest szemére vetette az évek óta ismert tényt, miszerint a beregszászi magyar konzulátuson ukrán polgárok magyar állampolgársági esküt tesznek. Erre hivatkozva rövidesen kiutasították Ukrajnából az egyik Beregszászban szolgálatot teljesítő magyar konzult, amire válaszul egy ukrán diplomatának távoznia kellett Budapestről. A továbbiakban az ukrán határőrség fokozott, néha órákig tartó ellenőrzésnek vetett alá a határon minden magyar nemzetiségű ukrajnai önkormányzati és állami tisztségviselőt, mellettük több újságíró is erre a sorsra jutott, emellett magyar közszereplők nevei és adatai kerültek fel a Mirotvorec weboldalra, amely Ukrajna vélt ellenségeinek törvénytelen listázására „szakosodott”.

Miután októberben a két ország külügyminiszterei megállapodtak arról, kísérletet tesznek az ukrán–magyar viszony rendezésére, valamelyest enyhült a feszültség. Ennek jeleként elfoglalhatta állomáshelyét Kijevben Íjgyártó István magyar nagykövet, december elején több hónapnyi csúszással ugyan, de útjára indulhatott a Budapest–Munkács intercity járat, illetve tárgyalások kezdődtek a két ország között a problémás kérdések rendezéséről. A látványos kijevi diplomáciai demarsok és magyarellenes kirohanások közepette már-már elsikkadt, hogy Ukrajna máig nem teljesítette a Velencei Bizottságnak az ukrán oktatási törvényre vonatkozó egyetlen ajánlását sem…

Miközben Kijevben igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy a kétoldalú viszony példátlan megromlásáért Budapestet terheli a felelősség, egyre nehezebb elleplezni, hogy Ukrajna viszonya egyetlen szomszédjával sem mondható barátinak – azon túl, hogy Oroszországgal gyakorlatilag háborúban áll az ország. 2018 volt az az esztendő, amelyben komoly nézeteltérések támadtak Kijev és Minszk között, holott Fehéroroszország évek óta igyekszik kimaradni az orosz–ukrán konfliktusból. Az eddigieknél is komolyabb nézeteltérések támadtak Kijev és az Ukrajnát minden elképzelhető fórumon lelkesen támogató Varsó között, elsősorban az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) második világháborús szerepének megítélése miatt. Bármennyire is furcsa, meglehetősen hűvös a viszony Románia és Ukrajna, valamint Moldova és Ukrajna között is, s az eddig szövetségesként kezelt Szlovákiával is hűlőben van a viszony, miután a pozsonyi politikusok egy részét Kijevben Moszkva-barátnak bélyegezték, amint azt korábban Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel tették.

Még a kormányhoz közeli elemzők is kénytelenek elismerni, hogy a szomszédságpolitika nem erős oldala az ukrán külpolitikának. Megoszlanak a vélemények arról, hogy mi állhat ennek a nap mint nap tetten érhető kijevi „harciasságnak” a hátterében. Az ukrán politikusok itthon kifejlődött arroganciája? Az a téves elképzelés, hogy az ezer sebből vérző Ukrajna amolyan középhatalomnak tekintheti magát? A kérdésre talán még idén választ kaphatunk, hiszen 2019 a választások éve Ukrajnában.

(ntk)