Tiszteletbeli erdélyinek számítok még

Interjú Dragomán György József Attila-díjas íróval.

– Mit jelent az ön számára az erdélyi származás, az „erdélyiség”?

– Nehéz kérdés, hisz rég eljöttem onnan. Valószínűleg nagyon fontos nekem, mert nem tudok úgy beszélni valakivel, hogy elő ne kerülne ez a téma. Ebből a szempontból erdélyinek tartom magam, vagy inkább olyannak, akit száműzött onnan a sors. Családommal 1988-ban vándoroltunk ki Magyarországra, de két évvel később akár vissza is mehettünk volna. Nagyon nehezen jöttünk el annak idején, három évig tartott a kivándorlásunk, amit én száműzetésként éltem meg akkor. Éppen kiskamasz voltam, úgyhogy én vettem a legkomolyabban az egészet. Olyan komolyan vettem, hogy onnantól kezdve már nem tudtam visszamenni Erdélybe – nem akartam, s nem is mentem vissza igen sokáig. Ennek ellenére Erdély nagyon sokat jelent nekem. Magammal hordom a szülővárosomat, mert amikor kivándoroltam, megtanultam, hogy nekem ezt magammal kell vinnem. Ily módon gondolatban sok időt töltök ott továbbra is, bár gyakorlatilag nem vagyok ott soha.

A másik kérdés, amit gyakran feltesznek nekem, hogy erdélyi író vagyok-e? Ezt viszont nem tudom eldönteni. Azt szoktam mondani, hogy nem vagyok erdélyi író, mert nem élek ott, nem írtam ott semmit. Erdélyi író például Láng Zsolt, aki ott él és ír. Én inkább csak erdélyi származású vagyok. Másrészt, nemrég jelent meg egy novelláskötet, amely Bodor Ádám előtt tiszteleg úgy, hogy tízen folytatnak egy Bodor-novellát. Ebben a kötetben csupa erdélyi író van, meg én, azaz rajtam kívül mindenki Erdélyben él. Ezek szerint valamennyire tiszteletbeli erdélyinek számítok még, vagyis erdélyibb vagyok azoknál, akik nem erdélyiek, de kevésbé erdélyi, mint azok, akik ott élnek.

– Íróként hogyan viszonyul a saját szövegeihez? Például meddig tekinti azokat a sajátjainak, s mikortól olvassa esetleg úgy azokat, akár a máséit?

– Sohasem fogom úgy olvasni őket, mint a máséit, azok mindig is az enyéim lesznek. Sokszor találkozom a szövegeimmel fordításban, de még akkor is a sajátjaimnak érzem őket – azokon a nyelveken is, amelyeken értek, s azokon is, amelyeken nem. Az egyik legszebb élményem például az, hogy dánra fordították a regényemet. Ezt a nyelvet igen nehéz megtanulni, s még nehezebb jól beszélni, de amikor Koppenhágában voltam, s felolvastak belőle egy fejezetet, úgy éreztem, hogy tudok dánul. Az a felolvasott szöveg is az enyém volt, mert annyira ismertem magyarul, hogy minden mondatot értettem. Abban a húsz percben tehát, amíg a felolvasás tartott, dánul is tudtam. A válaszom tehát az, hogy azt hiszem, sohasem fogom elveszíteni a szövegeimet.

– Miről írna szívesen regényt, illetve miről érzi úgy: kár, hogy erről még nem írtak regényt, holott kellene?

– Két különböző dolog, hogy én magam miről írnék regényt, s miről kellene írni. Azt gondolom például, hogy írni kellene egyszer egy regényt csángó nyelven. Mindig is érdekelt, hogy az milyen érdekes nyelvvariáció. Remélem tehát, hogy egyszer el fog jönni az az idő, amikor valaki ír egy regényt, ami kezdeni fog valamit a csángó nyelvvel, mert nem tudok róla, hogy ez eddig megtörtént volna. Magammal kapcsolatban pedig csak azt tudom mondani, nem tudom előre, hogy miről fogok legközelebb írni. Sosem azzal a szándékkal látok munkához, hogy regényt írjak. Elkezdek írni valamit, jön egy kép vagy egy szöveg, s egyszer csak azon kapom magam, hogy ez regény lesz. Most például egyszerre két regényt írok, pedig egyik sem annak indult. Valamilyen hangot, nyomot kezdtem követni, s regény lett belőle. Eddig két regényem jelent meg, de egyikről sem gondoltam, hogy én fogom megírni, s nem is képzeltem volna, hogy olyan regényeket fogok írni. Persze vannak elképzeléseim arról, hogy körülbelül miről fogok írni, de vagyok annyira babonás, hogy nem tudom elmesélni.

– Nem fordul elő néha, hogy a történetei elkezdenek egymáshoz kapcsolódni?

– Vigyázok rá, hogy ne így legyen. Nem gondolom, hogy az életművem egyetlen regény lenne. Sok regény lesz, bár előfordulhat, hogy össze lehet majd őket illeszteni. Veszélyes dolog ez a világteremtő betegség, amikor az ember egyetlen világot akar folytatni minden írásában. Azt gondolom, hogy ez bizonyos mértékig amúgy is így van, hiszen minden történetet én írok. Az írás persze egy mesterség, tehát össze lehetne kapcsolni a különböző könyveket, de nem szeretném, hogy evidensen összekapcsolhatók legyenek. Így is hallottam már olyan értelmezéseket, hogy a második regényem tulajdonképpen annak a személynek a gyermekkora, akinek az első regényben a felnőttkorát írtam meg. Lehet ilyeneket mondani, de nem törekszem erre.

– Mi a véleménye arról, hogy egyre többen érzik úgy, írniuk kell, egyre több regény, könyv jelenik meg manapság? Talán divatja van az írásnak?

– Nem érzékelem, hogy több lenne a regény. Azt hiszem, annak kell örülni, hogy nem írnak kevesebbet. Örülni lehet, hogy a regény egy erős műfaj, holott sokszor elmondták már, hogy meghalt, s nem lesz regény többé, mert nincs értelme. Amúgy szerintem az emberek mindig is sokat írtak, s nem gondolom, hogy ez megváltozott volna. Nyilván nem mindenkiből lesz író, nem mindenkinek jelenik meg az írása, de elég megnézni bármelyik szerkesztőséget, s látható, hogy halmokban állnak a kéziratok. Mindenkiben megvan a vágy, hogy elmondja a saját történetét, s én úgy gondolom, még több embernek kellene írnia, mint jelenleg – persze nem feltétlenül regényt. Például a feleségem édesanyja meglepte őt azzal, hogy leírta neki az életét egy füzetbe. Azt gondolom, hogy ez nagyon nagy ajándék volt. Mindenki előtt ott a lehetőség, hogy megadja ezt az ajándékot másoknak. Egyszer elgondolkoztam azon, hogy azt még tudom, mi volt apám kedvenc étele, a nagyapámét is ismerem, de onnan kezdve már nem tudok szinte semmit – elvesztek a levelek, nem maradtak fenn naplók azokból az időkből. De ma már megmaradna, ha valaki leírná az életét és szerintem mindenkinek érdekes az élete. Amikor a saját gyerekeimnek mesélek a gyerekkoromról, azok nem olyan vad kalandos történetek, mint amilyenek A fehér királyban olvashatók, hanem egyszerű történetek például arról, hova jártam iskolába, mégis érdekli őket, szívesen hallgatják. Én is meghallgatnám apámat, aki sok mindent elmondott nekem, de sok mindent nem mondhat már el. Ezért azt gondolom, hogy mindenkinek még többet kellene írnia, bár nem biztos, hogy regényt. Előfordulhat persze, hogy valaki más egyszer majd regényt ír abból, amit ő mesél el. Arra biztatok tehát mindenkit, hogy mesélje el az életét, ha másnak nem, legalább a gyermekeinek, s ha lehet, írásban.

Dragomán György

József Attila-díjas (2007) magyar író, műfordító 1973-ban született Marosvásárhelyen. Családjával 1988-ban települt át Magyarországra. A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE bölcsészkarán folytatta tanulmányait angol–filozófia szakon. Az Eötvös József Collegium és a Láthatatlan Collegium diákja volt. Írásai a Holmiban, a Mozgó Világban, a Jelenkorban, az ÉSben, az Alföldben, a Népszabadságban és a Kritikában jelentek meg. Eddig két regényét adták ki: A pusztítás könyve 2002-ben jelent meg a Balassi Kiadónál, A fehér királyt a Magvető Kiadó jelentette meg 2005-ben. Művei eddig 28 nyelven jelentek meg; a The Washington Post méltatása szerint A fehér király egyszerre felkavaró és felbecsülhetetlenül értékes.

pszv

Kárpátalja