A nevünk rejt el, vagy mi rejtjük el a nevünket?

Isten és az anonimitás
Amilyen megnyugtató, olyan rémisztő tud lenni az anonimitás. Megnyugtató, amikor ki kell fejtenünk álláspontunkat, s azt veszélyesnek ítéljük jövőnkre, sorsunkra nézve. Megnyugtató kimondani: „úgyse’ tudja meg senki, hogy én mondtam”.

Megnyugtató fehér lappal indulni. Belépni egy társaságba, ahol még senki sem tudja, ki vagyok, s ha tudnák is a nevemet, nem jelentene semmit. Akár álnevet is használhatnék, a név csak egy adat, melyet az arcomhoz köthetnek, egy kód, egy azonosító, egy jellemző, de nem fedőkódja egy adatsornak. Egy adatsornak, mely tartalmazza személyiségem vonásait, múltamat és jelenemet, sikereimet, kudarcaimat, emberi kapcsolataimat, meg hasonlókat. Létezik tehát a valódi mellett egyfajta funkcionális anonimitás, amelyből ha akarunk, kitörünk, s ha akarunk, nem.

Páncélunkká válhat.

A név, amely azonosít, s mégsem jelent semmit. Olyan ez, mint egy útjelző tábla, amely nem vezet sehová. Ott áll, olvasgatjuk, s megállapítjuk, hogy egy 130 méteres zsákutca elején álldogál hívogatón, kitárulkozó, befogadó nyitottsággal, hogy aztán ne vezessen sehova.

Meg lehet bújni az ilyen név mögött. És ez megnyugtató, ez biztonságérzetet ad: „Tudja a nevem – na és?”

A funkcionális anonimitás a legtökéletesebb átverés. Csak a nevét tudom, de nem tudom, ki rejtőzik a név mögött. Annyira jó, hogy az információ birtokosa még el is bizonytalanodik: „Teszem azt, akár az is lehetséges, hogy a név sem igazi! Lehet, hogy álnév csupán – újabb megtévesztés…”

És miért ne lehetne újabb megtévesztés? Ilyen kort élünk! Olyan kort, amelyben nem vállalja magát, véleményét az ember! Amelyben nem divat a kiállás! Nem divat a szókimondás! A vélemény csak úgy begyűrűzik, aztán eljut valahogy azokhoz, akiknek címezik.

Szóbeszéd útján. Sose tudják kitől, hogyan, milyen forrásból indul.

Mint ahogy a monogramokkal aláírt dolgozatok is egészen rejtélyesek, és bátor szóhasználattal operálnak. „Az én titkos életem, amelyben bátor vagyok és szókimondó” – funkcionális anonimitás.

De valójában minek viselünk ma még neveket? Régen a neveknek még jelentése volt!
Régen a névben még sorsokat, előjeleket, nomeneket láttak.

Mára csupán egy adat maradt a névből, melyet hagyományból, szükségből, meg praktikus indokokból ma is viselünk, vagy illik ránk, vagy nem, vagy tetszik, vagy nem, vagy használjuk, vagy nem, megtarthatjuk, de át is írhatjuk…

De nem tekintünk rá örökségként! Nem tekintünk rá örökségként! És nem tekintünk rá kötelességként! Nem akarunk megfelelni a nevünknek! De hogyan is akarnánk? Ez csak akkor lenne reális elvárás, ha maga az Úr adná a nevünket.

Mint Cézarea Filippiben úgy két évezreddel ezelőtt, mikor a Mester tanítványait arról faggatta, kinek tartják Őt az emberek? Mit jelent nekik a személye, s ebből adódóan milyen nevekkel illetik?

Akkoriban még volt jelentése a neveknek. Akkoriban – akkoriban még nem létezett a funkcionális anonimitás. „Illésnek”, „Keresztelő Jánosnak”, „Jeremiásnak”, „egynek a próféták közül”. De számukra többet kellett jelentenie ezeknél. Amikor felteszi nekik a kérdést: ti kinek tartotok engem, miféle hit, meggyőződés alapján követtek engem, Simon magához ragadta a szót: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” – és ennek a névnek ma is jelentése van.

A funkcionális anonimitás korában nem eshet áldozatául ennek az információ-gyilkolásnak, ennek a kiüresítésnek az Ő neve, a Messiás, a Felkent, a Krisztus neve. Akit maga az Isten kent fel, hogy urunk s királyunk legyen. Akit maga az Isten kent fel, hogy próféta legyen, a legnagyobb mind között, s kijelentse nekünk Isten akaratát. Akit maga Isten kent fel, hogy főpapunk legyen, s feláldozza értünk önmagát – ez a név nem veszítheti el tartalmát!

Mint ahogy a bizonyságtevőé sem! „Boldog vagy, Simon, Jónának fia – mondotta Jézus –, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat” – és így megy ez azóta is. Simonok hitéből építkezik az egyház, akik Péterekké lesznek, s hitvallókká, s akik nem bújnak el.

Névtelenség, álnevek, valódi vagy funkcionális anonimitás rejtekébe. Hanem bátran hirdetik: Ő a Krisztus, az élő Isten Fia, a Messiás, a megváltó, a király, a próféta, a főpap. Királyok királya, próféták között a legnagyobb, főpapok között is, ki a legigazabb áldozatot hozta. Kinek neve kitörölhetetlen a történelemből, a szívekből, s kinek szava megáll, míg világ a világ, s utána is, mert Ő mondta. Mert Ő mondta, s ez azért fontos, mert nevének van jelentése. S ezért nevének van jelenléte. Jelenléte ma is, holnap is, és azután is, míg világ a világ: „…én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”.

Vajon reális elvárás részünkről, hogy ne felejtsenek el még életünkben, s különösen utána? Mit teszünk érte? Hitvalló Simonokként vállaljuk-e magunkat, hogy Péterekké lehessünk az anyaszentegyházban? Hogy hitünk építőkő lehessen…

Vagy megmaradunk névtelenségünk biztonságában? Akkor ne csodálkozzunk, ha végül rejtettek maradunk a holnapban! Rejtettek az egyházban, s az örökkévalóságban! Mert Isten nem ezt akarja! Ő nem egy csoport, egy társaság Istene szeretne lenni! Ő személyes Isten, aki számon tart mindnyájunkat, s aki rólunk név szerint gondoskodik. Ő nem akarja, hogy nevünk csupán névtábla legyen, mely a bejárati ajtónkon kap csak helyet – vagyis nem része az életünknek, elválik tőle, rajta kívül van.

Vállalnunk kell nevünket, életünket elválaszthatatlanul, mint ahogyan hitünket is! Mit ér a névtelen hitvallás? Sokat? Mit ér valakié, akinek tudjuk a nevét? Többet: hitvallást és élettörténetet. S mit ér az, ha valakiről az Úr tesz bizonyságot? Mindent: örök boldogságot, örök életet, s felejthetetlen nevet!

Hát tényleg jó, nevünket elrejtve, vagy éppen annál pimaszabbul nevünkbe rejtőzve élni, megnyilvánulni, és meg nem nyilvánulni? Vagy esetleg megéri kockáztatni? Önmagunkat, s korunkat megtagadni, s a divatot felborítani? Nagy szavakat szólni?

Nagy szavakat – a legnagyobbakat: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!

Mert akkor az ígéretek is nagyok lesznek: te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.
Forrás: parokia.hu