„Olyan ez, mint egy vírus” – interjú Orosz Melindával

Orosz Melinda, ki a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház oszlopos tagja, az idén a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSzT) színpadán is bemutathatta tehetségét. Erről és színészi pályájáról mesél a művésznő.
Hogyan lettél színésznő?
Ungváron fejeztem négy évet a közművelődési szakközépiskolában. Vidnyánszky Attila volt az osztályunk vezetője. Az ungvári iskola úgy működik, hogy összevont osztályok vannak: táncosok, zongoristák, énekkarosok; tehát több művészeti ágból áll össze. Akkor indult egy színészosztály, ami hat emberből állt. Ezt végeztem én. Egyébként felvételiztem a budapesti Színművészeti Főiskolára, ahol az utolsó rostán estem ki huszonnégy emberből. Ez sokkhatásként ért. Aztán jöttek a magyarországi felkérések; mehettem volna magániskolákba vagy akár a régi Nemzeti Színházba stúdiósként, de annyira elvették a kedvem tőle, hogy egyszerűen nem akartam menni.
Hogy kerültél végül a beregszászi társulatba?
Elvégeztem Ungváron a négy évet, majd egyenesen ide jöttem. Felvételeztem a kijevi főiskolára is. Oda csupán azért nem vettek föl, mert csak tizenhat éves voltam, vagy talán még azt sem töltöttem be, tehát gondok lettek volna a papírokkal.
Sokat hallhatunk a társulat embert próbáló kezdeti nehézségeiről. Te mindezt hogyan élted meg?
Nagyon fiatalok voltunk akkor. Sokat tanultam az idősebb generációtól. Sőt azt mondom, jobb is, hogy így alakult, hogy nem vettek föl a budapesti főiskolára, mert most nem ez az ember lennék. Nem biztos, hogy az jót tett volna nekem, mert teljesen megváltoztatják és átalakítják az embert.
Mi hajtott arra, hogy ezen a pályán maradj?
Olyan ez, mint egy vírus. Esküszöm neked, hogy olyan, mert ha kipróbálod, akkor többé nem tudsz szabadulni tőle. Úgy vagy vele, hogy ha egy szerepet végigvittél, akkor a következőnél még jobb akarsz lenni. Ez attól is függ, hogy milyen szerepeket kapsz. Sokáig nem kaptam nagyobbakat, de a kicsivel is beértem. Az ember ezekből tanul a legtöbbet, úgy gondolom. Ha csak egy háttérjátékos vagy egy előadásban, ott is nagyon sokat tanulsz. Nekem A három nővérben nincs szövegem, egy mondat sem. Viszont az az egyik olyan előadás, melyben a legjobban érzem magam.
Mit gondolsz, nehezebb nőként színésznek lenni? Miben más?
Olyan szempontból nehezebb, hogy sokkal több női színész van, mint férfi. A férfiak általában több szerepet kapnak. A darabok többnyire férfi szereplősek. Ez karaktertől is függ. Hiába érzed azt, hogy el tudnád játszani Júliát, vagy más hősszerelmes nőt, lehet, hogy lelkileg megfelelsz rá, de alkatilag nem. Ezen is nagyon sok múlik.
Ha végignézünk a pályádon, kialakul egyfajta szerepkör.
Igen. Mindig azt mondom, hogy én a parasztlányt alakítom. Ha megfigyeled: Erzsi a Liliomfiban, a Tekéntetes úrban Csillag Julis…
Meg vagy elégedve ezzel, vagy valami mást szerettél volna?
Egy szerep mindig kihívást jelent, még a legapróbb is. A Viharban, amit most csinálunk, az Ariel szerepe hét nőre van felosztva, így kicsi részek jutnak egy-egy emberre. Az is nagyon izgalmas, hogy hogy lehet ezt megcsinálni. Vagy, hogy a lelkednek melyik részéből merítesz hozzá. Az ember mindig magára húzza a karaktert, mindig magából indul ki.
Volt vagy van valamilyen szerepálmod?
Nem. Az évek során beletörődünk abba, ha úgymond beskatulyáznak. A három nővérben például mind a három nő szerepében el tudnám képzelni magam, főleg az Irináéban. Mikor mondják a monológokat, azon gondolkodom, hogy én vajon hogyan tudnám ezt megcsinálni. Vannak ilyenek.
Hogy kerültél Scapin, a szemfényvesztő című előadásba, ami a debreceni Csokonai Színház darabja?
Az egyik debreceni színésznő gyereke megbetegedett, ő kapta volna a szerepet, de így lemondta. Abban a pillanatban nem volt senki a színházban, aki át tudná ezt venni. Vidnyánszky Attila rám gondolt. Nagy dilemmában voltam, mert épp akkor készült itthon az Üvegcipő, de a szereposztás még nem volt meg. Nem tudtam, mi legyen. Debrecenben egy neves rendező, Purcărete várt, akivel nagyon szerettem volna együtt dolgozni. Ha viszont elmegyek oda, akkor nem tudok itthon lenni. Most is fáj a szívem, mikor elindulnak az Üvegcipővel valahova és én nem ülök a buszon. Azelőtt csak akkor maradtam ki előadásból, mikor terhes voltam.
Nem volt probléma itthon, hogy nem szerepelsz az Üvegcipőben?
Nem. Csak a mi társulatunknál működik így, hogy mindenki benne van egy-egy darabban, más színházaknál ez nincs. A mostani Vihart is meg lehetett volna csinálni akár kilenc-tíz emberrel. Úgy alakítják a rendezők, hogy mindenkinek jusson szerep.
Milyen volt Debrecenben Purcărete-vel dolgozni?
Ő érdekes figura. Nagyon nagy rendező. Nekem a legjobb élményem az, ahogy játszik, tehát előjátssza a szerepet. Zseniális színész. Nagyon izgalmas volt.
Ezt a darabot elvittétek a POSzT-ra is. Ott hogyan fogadták?
Nagyon jól. Intelligens közönség volt. Ez az előadás nem egy tipikus vígjátékra van rendezve, inkább csak mosolyra hangol. Néha én is belegondolok, hogy nézőként hányszor nevetném el magam. Szerintem szerették a nézők, és ez a legfontosabb. Kritikákat nem olvastam még róla, de arra nem biztos, hogy mindig oda kell figyelni.
Hogyan látod a jövődet? Lehet, hogy a Csokonaihoz szegődsz?
Nem. Izgalmas az embernek kipróbálnia magát máshol is. Nekem ez volt az első lehetőségem távol a színházamtól, egy másikban lenni. De nem szegődöm oda.
Hogyan látod a társulat jövőjét hosszútávon?
Túl vagyunk már sok megpróbáltatáson, de én hiszek abban, hogy ez még sokáig fog működni. Ha nem hinnénk benne, akkor lehet, hogy hamar vége lenne. Itt a hit a legfontosabb. Köztudott, hogy mennyi mindenen keresztülmentünk már. Úgy anyagilag is, mint más téren. Mikor kétségbe ejt az, hogy az évben csak egy előadást tudtunk készíteni és nincs már mit játszani, olyankor arra gondolunk, hogy esetleg magunk próbálunk valamit csinálni. Ez nem egy hagyományos kőszínház. Embereket is nehéz behozni. Ha egy előadásunk van, akkor az kifut úgy egy hónap alatt. Ezért kellene minél több.
Most próbáltok egy darabot.
Igen. Gyulán lesz július 5-én a bemutató. Itthonra szeptemberben tervezik, nem tudom pontosan, mikor, de itthon is látható lesz.
Sok sikert kívánok hozzá és köszönöm a beszélgetés!