Szörnyű fegyver

„Mindennapi vétkeinket bocsásd meg nekünk…”

Minden ütésed, átkod
Hiába ellenem.
Szörnyű a fegyverem:
Megbocsátok.
Illyés Gyula: Szörnyű fegyver

Ezt soha nem bocsátom meg!
Kinek az ajkát nem hagyta már el ez a mondat? Már ez is fontos kérdés lenne, de még inkább az, hogyan folytatódik a sor? Többféleképpen is záródhat:

Soha nem bocsátom meg magamnak!
Soha nem bocsátom meg neki!
Soha nem bocsátom meg neked!

Nehéz-e megbocsátani? Illetve: miért nehéz megbocsátani? Közelítsük meg a három alapmondatunk felől.

Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

Magunknak – a megbocsátás lényege
Amikor néhány évvel ezelőtt teológusokkal éppen a Miatyánkról készítettünk interaktív kiállítást, akkor ennél a résznél az volt a kérdés, kinek nehezebb megbocsátani, s a fenti válaszokra dióval lehetett szavazni. Meglepő módon a kérdésre jócskán telt a „Magamnak” edény. Mennyiben akadályozza a hitéletünket, ha valami meg nem bocsátott dolog súlyozza az életünket, vagy ha mi úgy véljük.
Igazi és mély magunkba nézés után legalább ekkora Isten-élményt kell átélnünk ahhoz, hogy felismerjük: ha mi nem tudnánk is megbocsátani magunknak, Isten már régen megbocsátott nekünk.

Éppen ezért amikor a Biblia egyik legsúlyosabb mondatát vesszük elő, legyen mindig a szemünk előtt az, hogy itt Jézus nem a bűnbánatnak és a bocsánatkérésnek a „klasszikus” módját mutatja meg, amit sok helyen, például a 32. zsoltárban is olvasunk: „Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem.” (Zsolt 32, 3-5) Ez nagyon is szükséges, de más formája a bűnbánatnak. Itt inkább az egyéni, magányos, töredelmes bűnvallásnak a valósága sejlik föl. Ahogy naponként kenyérre van szükségünk, éppen úgy van szükségünk naponkénti bűnbocsánatra. Amilyen elengedhetetlen feltétel a test számára a kenyér az élethez, ugyanolyan nélkülözhetetlen a lélek számára a bűnbocsánat. „A mindennapi vétkeinket bocsásd meg nekünk naponként.” (Szabó Imre)

A Miatyánkban másra esik a hangsúly, de a bűnbánat lényege ugyanaz: hűtlen voltam, eltértem Isten útjáról, megvallottam neki bűneimet, megbocsátott és újra felemelt engem. Ahogyan mások számára igaz ez, úgy saját magunknak is. Ugyanakkor nem tudom megrendülés nélkül olvasni vagy hallgatni József Attila versét: Tudod, hogy nincs bocsánat… Milyen mélységei lehetnek a megbocsátás hiányának, ha valaki saját magának sem tudja elképzelni a megbocsátást, s nem tudja elfogadni, nem tud élni vele – szó szerint is.

Másoknak – a megbocsátás tartalma
Jézus egyfajta kritériumként, előfeltételként szabja meg a másoknak való megbocsátást.
Ez onnan is látszik, hogy a Miatyánk elmondása után erre az egyre tér vissza megerősítő és kemény szavakkal egyszerre. (Mt 6 14-15)
De még érdekesebb, hogy Márk evangéliumában, amely nem is említi Miatyánkot, miért és hogyan jelenik meg Jézus tolmácsolásában a Miatyánkhoz fűzött kritérium.

És amikor megálltok imádkozni, bocsássatok meg egymásnak, ha valaki ellen panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. Ha pedig ti nem bocsátotok meg, mennyei Atyátok sem bocsátja meg vétkeiteket. (Mk 11,25-26)

Többször használjuk a megbocsátás szót elengedés értelemben is, melynek mai többletértelme is gazdagítja nyelvünket (elengedek egy lehetőséget, egy kényszert), de benne van az is, hogy ezt én tehetem, teszem meg. A lehetőség itt arra utal, hogy én azért lehetek kegyes, kegyelmes másokhoz és engedhetem el a felhalmozott adósságot, az ellenem elkövetett bűnt, mert hozzám is kegyelmes volt Isten, sőt folyamatosan az. Biztosak lehetünk abban, hogy ha megvalljuk Istennek vétkeinket, akkor megbocsát. Olyan szépen fogalmazza János levele: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonoszságtól.” (Jn 1,8-9)

Fontos a meggyőződésünk arról, hogy Isten nemcsak képes megbocsátani, nemcsak hatalma van rá, hanem meg is teszi, meg is bocsát. Különben miért járulnánk a színe elé. Annak hogy mi megbocsássunk másoknak, az az előfeltétele, hogy mi ezt ne csak tudjuk, hanem át is éljük. Innen tudunk kiindulni abba az irányba, hogy megbocsássunk másoknak.

Hozzánk közelállónak – a megbocsátás mélysége
„A megbocsátani nem tudó ember nem lehet közösségben a megbocsátó Istennel.”
(Fosdick)

A bűnbocsánat az Ószövetség legfőbb ígérete. A bűnös ember és a kegyelmes Isten találkozásából következik ez. Jézus személyében még inkább látjuk a megbocsátás valóságát. Ő még a kereszten is az őt megfeszítőkért imádkozott.
Benne, rá nézve bocsátja meg Isten a mi bűneinket is. Ezzel lesz lehetőségünk egyáltalán a bűnbocsánatra, az elengedésre.

A bűnbocsánaton nem egyes törvénysértések következményeinek elengedését értjük, hanem merőben új viszonyt Isten és az ember között. Jézus műve éppen az volt, hogy amit az Ószövetség ígért, mint az elkövetkezendő messiási jót, ő maga meg is adta. (Mk 2,5 Fiam, megbocsáttattak a te bűneid – ez Jézus fő hivatása.) Nem véletlenül háborodnak fel újra és újra Izráel vallási vezetői és hívő elitje mindig, amikor Jézus kinyilvánítja, hogy az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani. És ő ezért is jött. Valaki így fogalmazott: „Ha a bűnbocsánatot kivesszük a keresztyénségből, némi sztoicizmus marad az egészből.” A bűnbocsánat számol bűn tényével és a kegyelem hatalmával. Tehát a bűnbocsánat nagy ígéretében és tényében feltalálható az egész keresztyénség. Nem csoda, hogy ebből született meg a reformáció, s ide megy vissza minden ébredés, mint az újjászületésnek és megtérésnek komolyan vétele. És ez egyben rámutat a keresztyénség állapotára is: ha mi nem vagyunk képesek megbocsátani egymásnak, akkor nem lehetünk hitelesek, mert nem éljük meg annak lényegét, amiért Jézus a földre jött, és amit mellesleg fennen hirdetünk.

Az Istenhez való helyes viszony nem képzelhető el az emberekhez való helyes viszony nélkül. Ez azt jelenti: az Atyához való viszonyomat az embertestvérekhez való viszonyom oly lényegesen befolyásolja, hogy Isten nem tud irgalmas lenni irántam, ha én irgalmatlan vagyok a felebarátom iránt, és bocsánata semmivé válik, ha én nem bocsátok meg. Még nehezebb ezt a hozzánk egészen közel állókkal kapcsolatban megélni. Mert ott természetes a szeretetviszony. Vagy annak kellene lennie.

Egy kirándulás alkalmával úgy tartottunk bűnbánati imaközösséget, hogy a közös imádság alatt bárki odamehetett a másikhoz, a vállára tehette a kezét és bocsánatot kérhetett valami sérelemért, vétekért. A másik pedig visszaérinthette, és kimondta: megbocsátok, köszönöm. Aztán volt az úrvacsora. Hihetetlen ereje van a megbocsátásnak.
Ezért megdöbbentő Illyés Gyula verse is.
Minden ütésed, átkod
Hiába ellenem.
Szörnyű a fegyverem:
Megbocsátok.
Forrás: parokia.hu