Szabó József – az ukrán labdarúgás mestere

Jó támadó és védekező képesség, megfelelő átadások, a támadás célzott rúgással való befejezése, a tizenegyesek kiváló belövése, fizikai állóképesség, magas technikai tudás, elkötelezettség, kitartás a harcban, a játékfegyelem szigorú betartása, az edzői mesterségnek finom ismerete, kifogástalan tekintély, amely nem csak kollégáira és csapattársaira terjed ki – mindez jellemző a szovjet évek egyik legjobb középpályására, az ukrán futball profijára, Szabó Józsefre.
Viktor Szerebrjánikov, a híres focista, aki a kijevi Dinamóban dolgozott vele, egyik interjújában bevallotta: „Számomra Szabó a példaképem: tőle tanultam meg a helyes szakmai hozzáállást. Szigorú, rendíthetetlen a pályán, közben egy rokonszenves, barátságos tanár, viszont döntéseiben határozott edző”.
Szabó József az O. Borkanyukról nevezett Ungvári FMK ifjúsági csapatnál kezdte pályafutását. Akkoriban Vaszil Gazsó volt az edzője, aki szintén a kijevi Dinamónál játszott beugró játékosként.
1958-ban először vehette fel az ungvári Szpartak pólóját, ezzel ő lett a csapat legfiatalabb tagja. Sőt, 18 évesen ő lett a csapat gólkirálya, amikor sikerült nyolcszor berúgnia a labdát az ellenfél kapujába.
Egy évvel később Szabó Józsefet Vaszil Turjancsikkal és Andrij Havasival együtt meghívták a kijevi Dinamóhoz. Rögtön beolvadt az ukrán futball legjobb csapatába, két év múlva pedig elnyerték a volt Szovjetunió első aranyérmét.
Szabó József egyike azon keveseknek, akik a nemzeti labdarúgásban és az edzői karrierben a legmagasabb csúcsokat érték el.

– Mondjon néhány szót az első aranyról, amelyet a volt Szovjeunió bajnokságán szereztek!

– Ez a kijevi Dinamo valódi diadala volt. 1961-ben először fordult elő, hogy nem a moszkvai csapat lett a bajnok, hanem a kijevi. Abban az évben gyönyörűen indultunk – öt mérkőzésen nyertünk. A Zenit ellen 3:0-ra nyertünk, a Biloruszt 6:1-re, a Kaljevet (Tallin) és a moszkvai Dinamót pedig 3:1-re vertük meg. De valódi bajnokká csak a moszkvai Szpartak legyőzése után váltunk.

– Gondolom rengeteg gyönyörű pillanatot élt át labdarúgó pályafutása alatt.

– Volt mindenféle pillanat. A focista sors előreláthatatlan. Vajon előrelátható-e, hogy egyes játékosok karrierjében milyen változások történnek egy vagy tíz éven belül? Hiszen sose lehet tudni, hogy nem sérül-e meg, vagy nem éri-e más szerencsétlenség. Nem titkolom, hogy lobbanékonyságom miatt a vezetőség néha nem engedett ki engem a pályára. De mégis a legemlékezetesebbek a legkellemesebb és a legrosszabb pillanatok. Emlékszem, a németek elleni elődöntőben (világbajnokság Angliában), ha az olasz bíró, Lobello nem lett volna elfogult, akkor biztos vagyok benne, hogy minden másként történt volna. Már a tizedik percben megütötték Volodimir Porkujánt, de a bíró nem ítélt tizenegyest. Sőt, leültette Igor Csiszlenkót, amikor az eltolta a tolakodókat. Azon a mérkőzésen nekem sem volt szerencsém: eltörtem a lábam.

– Hogyan történt?

– Egy egyszerű összecsapás miatt: Beckenbauer átugrott rajtam és beakadt a lábam. Bár kilencen játszottunk (akkoriban nem volt engedélyezve a csere – szerk.), de a labda túlnyomóan az ellenfél pályáján volt. Először a hátrányt Volodimir Porkuján csökkentette. Vologya kiegyenlíthette az állást, de közelről már nem sikerült a fejes.

– Ki hiányzott a válogatottból a mérkőzésen?

– Nagyon hiányzott nekünk Vitalij Chmelnickij. Ez volt a csapatkapitány egyetlen hibája.

– Az Ön neve szerepel a világ 22 legjobb játékosának listáján.

– Akkoriban jó válogatottunk volt. Senki által nem hagytuk magunkat legyőzni.

– Melyik volt élete legizgalmasabb mérkőzése?

– Efféle versenyeken szinte nem is létezik ilyen. Minden ország csapatában a legjobbak játszottak. Viszont a brazilok már akkoriban is kedvencek voltak. 1965-ben a világhírű Marakana stadionban játszottunk a brazilokkal, akiknek csapatában a következő játékosok voltak: Santos, Bellini, Jair, Gerson, Flavio, Ademir és a futballkirály – Pelé. Annak ellenére, hogy sztárcsapattal játszottunk, gyönyörű mérkőzés volt. A játékvezető utolsó sípszavánál 2:2 döntetlen lett az eredmény. Ezen a mérkőzésen egy vicces eset is történt. Akkor lőttük be az első gólt, amikor Manga, a brazil gólkirály sikertelenül ütötte ki a labdát és az Anatolij Banisevszkij felé repült, aki a saját felére vitte. Mi azt kiáltottuk: „Fordulj meg!”. Megtette, és ebben a pillanatban a labda eltalálta a fejét, majd a kapuba gurult. Ilyen különös gólt azóta se láttam, bár én is rúgtam néhányszor öngólt.

– Az Európa Kupa úttörője az FK Dinamo Kijev volt, amely 1965. szeptember 2-án játszotta első mérkőzését az észak-írországi Colerain csapattal a kupagyőztesek körében rendezett kupaverseny keretében. A kijeviek között volt még egy munkácsi focista, V. Turjancsik. Mit tud mondani erről a történelmi mérkőzésről?

– Valóban, csapatunk számára ez volt az első hivatalos meccs, amelyet klubszinten szerveztek meg. De azt nem mondhatom, hogy kezdők voltunk a nemzetközi arénán. A Dinamo több barátságos mérkőzést játszott külföldi klubokkal, egyesek közülünk pedig az ország válogatott, illetve olimpiai csapatában játszottak azelőtt. Mégis izgultunk, hiszen a szovjet futballcsapatok közül elsőként próbáltuk ki erőnket egy rangos európai versenyen. Az izgalom csak a 14. percig tartott, mivel akkor lőttük be az első gólt ellenfelünk kapujába. Ugyanis Vitalij Chmelnickij, aki éppen akkor debütált a Dinamóban, egy jól célzott átadást tett középre, körülbelül a tizenhatos vonalra. A labdát elkaphattam volna én is, és Szerebrjánikov is, de Andrij Biba volt hozzá legközelebb, aki egyenes rúgással a kapuba rúgta. Egyébként, már az első 45 percben kiderült, hogy mienk lesz a győzelem, mivel akkorra már 3 gólt rúgtunk a házigazdák kapujába. A végső eredmény pedig 6:1 lett a mi javunkra.

– Jurij Vojnov, a híres kijevi labdarúgó új típusú középpályásnak nevezte Önt. Miért?

– Arról van szó, hogy mindig is igyekeztem ügyesen védeni, hatékonyan támadni és gólt rúgni, különösen nagyobb távolságról vagy átlagos helyzetekből. Ezen kívül Vaszil Turjancsikkal becsúszásokat kezdtünk csinálni. Erre első edzőm, Győrffy Zoltán tanított engem, aki szintén a Dinamo volt játékosa volt. Ráadásul akkoriban nem is az eredmény miatt játszottunk, hanem inkább a nézők miatt. Ilyen focit játszik ma a nyugat-európai klubok többsége. A szurkoló úgy megy a stadionba, mint egy néző a színházba, és minden pénzét odaadja, csakhogy egy magas színvonalú „előadást” láthasson.

– Hogyan látja a jövő futballját?

– Először is gyorsnak, ahogyan mondják – gombnyomásra. Sokkal több univerzális focista lesz. A sportoló magas funkcionális előkészítése, a csatáros és védő játékosok felcserélhetősége intenzívebbé és látványosabbá teszi majd a labdarúgást. Egyre kevesebb olyan mestert látunk manapság, akik a lassú játékot helyezik előtérbe. A mai labdarúgóknak már nincs idejük tetteik átgondolására, sem arra, hogy pontosan passzoljanak távolról. A futballisták már egy új formációt képeznek – ők már gyorsak, robbanékonyak, akik mindent mozgásban csinálnak, gombnyomásra. A labdát is úgy rúgják kapura, hogy közben meg sem állnak.

– Tudom, hogy miután befejezte pályafutását a mestercsapatban, még sokáig focizott…

– Természetesen. Nem lehet hirtelen abbahagyni, kivéve, ha komoly sérülést szenved valaki, vagy ne adj Isten…. Én vezettem a dinamói veteráncsapatot. Minden hétvégén barátságos mérkőzéseket játszottunk Ukrajna különböző városaiban és falvaiban. Egy évad alatt 60-70 meccset játszottunk, és majdnem mindegyiket megnyertük. Néhány évvel ezelőtt a szovjet veterán válogatott csapatában játszottam, amellyel az ország sok pontján megfordultunk, még külföldre is utaztunk.

– Tudom, hogy Önnek gyakorlatilag nincs szabadideje, de ha mégis megjelenik, akkor mivel szeret foglalkozni: olvasás, színház, horgászás vagy …?

– Minden reggelemet tornával kezdem a parkban. Amikor Kárpátalján járok, szívesen futok az erdőkben. Egyszóval, szeretem az aktív pihenést. Ilyen a természetem.

A zakarpattya.net.ua nyomán