Távolság és vágy, avagy: képes-e túlélni a kapcsolat a távolságot?

Az ember társas lény. Ezt a tényt valószínűleg senki nem vitatja. Mindenkinek kell egy társ, de az előbbre jutás, az anyagi javak folyamatos hajhászása közben, vagy tanulás miatt sokszor vagyunk kénytelenek attól távolodni el a leginkább, akihez a legközelebb szeretnénk lenni.
S mivel a szerelem bárhol, bármikor rátalálhat az emberre, az is gyakran megesik, hogy a nagy Ő a jól megérdemelt nyári vakáció alatt jelenik meg. Ezen esetek mindegyikében közös a probléma: a távolság. Ha az ember úgy érzi, megtalálta az igazit, igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy őt meg is tartsa. Eleinte talán nem is tűnik a távolság akkora problémának, de minél jobban megkedvelünk, megszeretünk valakit, annál nehezebb elviselni, hogy távol van. Ráadásul vannak egyéb zavaró tényezők is…

Sokaknak – fiúknak és lányoknak egyaránt – szinte mániája, hogy a másik minden egyes lépéséről tudni akar. Hiába, a zöld szemű szörny biza’ soha nem alszik. Feltétlen bizalom szükséges ahhoz, hogy elhiggyük a távol lévő kedvesről, hogy hűséges, s ha azt mondja, hogy az estét otthon tölti, egyedül, akkor az úgy is van. A bizalom azonban sajnálatos módon a mai kapcsolatok jelentős részéből hiányzik. Ekkor pedig jönnek a féltékenységi rohamok, a folyamatos ellenőrzések, a hisztik, s hogy a féltékeny fél még biztosabb legyen a dolgában – a kémkedés. S mivel ez a távolság miatt nem olyan egyszerű, a féltékenység még inkább mérgezi a kapcsolatot.

Ha továbblépünk, s leküzdjük a féltékenységet, újabb problémákkal találjuk magunkat szemben, mégpedig a biológiával és a pszichológiával. Virágnyelven erről elég csak annyit mondanom, hogy az emberi szükségletek nem merülnek ki az evéssel, alvással és a többivel. Igaz, az éhséggel és a szomjúsággal együtt a szexuális késztetés is az elsődleges motivációk közé sorolandó. A különböző késztetések kielégítésénél azonban már lehetnek problémák, hisz, fogalmazzunk úgy, nem mindegy, hogy az ember hogyan és mire éhes. Az egészséges testi kapcsolat minden kapcsolatnak alapfeltétele, de mit tehet az ember, ha a párja távol van, megcsalni pedig nem akarja? A választ mindenkinek a fantáziájára bízom.

Vannak tehát bőven olyan tényezők, amíg megnehezítik a távkapcsolatban élést. Hogy teljesebb képet kapjunk róla, olyanokat kérdeztem hát meg, akiknek bőven van már tapasztalatuk távkapcsolati ügyben.

A 21 éves Róbert így mesélt kapcsolatáról:

– Már több mint két éve vagyok együtt a barátnőmmel. A kapcsolatunk kezdete után 1 évig Budapesten dolgoztam, s közben 1-1,5 havonta utaztam haza. Aztán, sajnos, még messzebb kerültem a barátnőmtől, ugyanis Csehország fővárosában, Prágában kezdtem el dolgozni. Több mint 800 km-re vagyok tehát az otthonomtól és a barátnőmtől, így csak kéthavonta, vagy még annál is ritkábban tudok hazautazni, s akkor is legfeljebb 2 hétig vagyok csak otthon. Nagyon nehéz ilyenkor beosztanom az időmet. Persze, próbálok minél többet együtt lenni a barátnőmmel, de a családomra és a barátaimra is időt kell szakítanom.

A kapcsolattartás nem túl egyszerű dolog, de a technikai vívmányok nagy segítséget nyújtanak. Mióta itt dolgozom, egyszer volt is kinn hozzám, pont a születésnapomon, aminek különösen örvendtem. És ha ő is szeretné, szívesen látnám kint magam mellett.

Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért kínzom szegény barátnőmet, hisz a távkapcsolat nem is igazi kapcsolat. Nekem nem ez az első, és tudom, hogy a legfontosabb az, hogy a felek bízzanak egymásban. Én teljes mértékben megbízom a barátnőmben, és nem zavar, ha otthon bulizni jár a barátaival, hisz fiatalok vagyunk, és élni kell, persze olyan keretek között, ami nem árt a kapcsolatunknak. Úgy érzem, megtaláltam a másik felem, így nagyon ragaszkodom hozzá.

Azoknak pedig, akik szintén távkapcsolatban élnek, csak annyit üzennék, hogy türelem és kitartás, hisz a távolság igazi megpróbáltatás a párok számára, de akkor is túl kell jutni rajta.

– Öt éve ismerem a páromat, – mesélte Tánya – akivel már 1 éve együtt vagyunk, s azért élünk távkapcsolatban, mert Angliában dolgozik, 2000 km-re innen. A technikának hála, minden nap tudunk beszélni, s ha csak webkamerán át is, de láthatom. Sajnos, a nagy távolság és a munka miatt csak 2,5-3 havonta tud hazajönni. Így tudunk csak együtt tölteni 10 napot. Nagyon rossz érzés, hogy nem ébredhetek mellette minden reggel.

Magát a távkapcsolatot egy piszkosul veszélyes dolognak tartom, mert ha nem elég erős az érzés, akár teljesen el is múlhat. De úgy gondolom, hogy ha létezik igaz szerelem, akkor azt semmilyen távolság nem tudja tönkretenni, de ehhez persze elengedhetetlen a feltétlen bizalom és őszinteség.

– Egy buliban ismerkedtem meg egy lánnyal, s egy hétre rá már jártunk is. A szülei elváltak, a nyarat az apjánál töltötte, így találkoztunk. Nyár végén azonban visszament az iskolába, az apjához csak kéthetente utazott. 3 hónappal később úgy alakult, hogy nem utazott többször az apjához, így találkozni sem tudtunk. Maradt hát a telefonos és az internetes kommunikáció. Februárig csak kétszer találkoztunk. Ekkor pedig közölte, hogy még novemberben megismerkedett valakivel, akivel december óta meg is csal tulajdonképpen.

Utána volt még hasonló kapcsolatom, de ott is problémát okozott a távolság. Véleményem szerint a távkapcsolat gondolata az alapoktól kezdve rossz, a legnagyobb gondot pedig a testi vonzalom okozza. Mivel az egymástól távol élők nagyon ritkán találkoznak, elidegenülnek egymástól. Ahhoz pedig, hogy találkozni tudjanak, minden más teendőt el kell halasztani, ami szintén problémás. Persze, lehet, hogy másoknál ez nem okoz gondot. Részemről viszont ezeknek az eseteknek sikerült egy életre elvenniük a kedvem a távkapcsolatoktól, és nem is fogok senkit ezzel áltatni. Nem hiszek benne – mesélte Kristóf.

– Magyarországi idénymunkán ismertem meg valakit. Szerelem volt első látásra. Decemberben már gyűrűs menyasszony voltam. Egy ideig távkapcsolatban éltünk, mivel még tanultam. A következő évben megszületett az első gyermekünk, s jó ideig költözködtünk, míg végül hazakerültünk. Én otthon, párom pedig Magyarországon kezdett el dolgozni. Hosszú évek teltek el így. Nagyon nehezek voltak a hétköznapok, de a munka és a két gyerek teljesen lefoglaltak. Később eldöntöttük, itt az ideje, hogy együtt legyen a család – nincs több külföldi munka. De mindig közbejött valami, ami gátolta páromat a hazautazásban, s hónapokig nem láttuk őt. Erre az őrületre ráment az idegrendszerem, az egészségem, oly mértékben, hogy műtétre is szükség volt, s végül 5 hónap után a kórházban láttam őt viszont.

Ha visszagondolok, nem is tudom, honnan volt erőm végigcsinálni ezt. De nem volt választásom. Éltem hát távkapcsolatban barátnőként, menyasszonyként és feleségként is, s közben sok házasságot láttam rámenni a külföldi munkára. Ebből is látszik, hogy minden helyzet, minden kapcsolat más. Dönthettünk volna úgy mindketten, hogy nem csináljuk tovább, de szerencsére sosem jutottunk el odáig. Mikor akadályok sorával találjuk szemben magunkat, csak tudnunk kell, mit miért teszünk, s akkor már azon sem kell gondolkodnunk, hogy végigcsináljuk-e vagy sem. A jó dolgokhoz szinte mindig a nehezebb út vezet. Mi végigjártuk ezt az utat, s ma már tudom, hogy ami nem öl meg, az megerősít – mondta el kapcsolatáról Ildikó.

Érdekes dolog tehát a távkapcsolat. Van, aki rossz tapasztalatainak köszönhetően már nem hiszi, hogy működhet, más viszont úgy gondolja, ha igazán erős a szerelem, az képes kibírni a nagy távolságot is. A magam részéről csak annyit tudok mondani, hogy ha már megtaláltad azt, akit szeretsz, és aki szeret, ahhoz ragaszkodj, s ne hátrálj meg az első akadály előtt akkor sem, ha az több száz kilométeres.