Egy operettprimadonna Beregszászból

Beregszászban, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöki hivatalának a falán emléktábla hirdeti, hogy egykor ez az épület volt a múlt század egyik legkiemelkedőbb operett-színésznőjének, Fedák Sárinak a villája, aki a Vérke-parti városból indult el a színpad meghódítása felé, s viharos gyorsasággal vált kora ünnepelt primadonnájává.
Ám a II. világháború után Magyarországon is berendezkedett kommunista hatalom őt sem kímélte, a rezsim áldozataként, nyomorban és szinte teljesen elfeledve hunyt el. Vizsgáljuk hát meg üstökösként felívelt, majd lassan elhalványult életpályáját.

A beregszászi orvos-lakástól a nyugati emigrációig

A leendő művésznő (teljes nevén: Fedák Sarolta Klára Mária) 1879. október 26-án látta meg a napvilágot Bereg vármegye székhelyén, dr. Fedák István beregszászi orvos és Kokoli Emília gyermekeként. Az elemi és a polgári iskolát szülővárosában végezte el, majd 18 évesen azzal a tervével lepte meg szüleit, hogy életét összeköti a színház világával. Ám sem az édesapja, sem az édesanyja nem rajongott az ötletért, miszerint kislányukból színésznő legyen. Ezért kijelentette: feleségül megy egy ismerős, idős katonatiszthez, ha nem engedik, hogy színiiskolában folytassa tanulmányait. A fenyegetés hatásosnak bizonyult: családja úgy döntött, még mindig jobb, ha a szöszke Sárika a „világot jelentő deszkákra” lép, mint ha egy tőle évtizedekkel idősebb férfival kötné össze élete fonalát, s beleegyeztek, hogy a fiatal lány a fővárosba utazzon, és beiratkozzon Rákosi Szidi színésziskolájába. 1897-ben még színinövendékként lépett először a közönség elé a budapesti Magyar Színházban a Gésák című operett egyik epizódszereplőjeként. 1899-ben, az iskola elvégzése után egy évadot töltött Pozsonyban, majd visszatért Budapestre, ahol a Népszínházban, a Magyar Színházban, a Vígszínházban, majd 1904-től a Király Színházban aratott nagy sikert. Az utóbbi, s odaérkezése előtt igen rossz anyagi helyzetben leledző teátrumban azzal lepte meg a publikumot, hogy nő létére Kacsóh Pongrác daljátéka, a János vitéz címszereplőjeként lépett a színpadra bő gatyában és karikás ostorral. Az első jelmezes próbán az azt megtekintő nézők előbb majd’ leestek az ülésről a nevetéstől, ám amikor Fedák Sári elénekelte az Egy rózsaszál szebben beszél… kezdetű áriát, már mindenki sírt a meghatottságtól, maga a fiatal színésznő is, s ezzel el is dőlt a darab sorsa. Mint a művésznő visszaemlékezéseiben lejegyezte, Beöthy László színigazgató felment a színpadra, s kijelentette: ez a darab százszor fog menni. Az igazgató édesanyja ráduplázott: kétszázszor. „Mindketten tévedtek. Csak én játszottam eddig 547-szer!” – írta Fedák Sári. A színésznő kirobbanó tehetsége révén hatalmas sikereket arató fellépések a teátrumot is kimentették szorult helyzetéből, hősnőnk pedig teljes joggal kapta meg a legmagasabb gázsit, s az előadások bevételeiből is részesült. Szüksége is volt a pénzre, mert akkoriban a színészek és a színésznők még maguk varratták fellépőruháikat. Amellett jövedelméből fényűző életet folytatott, amit az is jelzett, hogy Budapesten az elsők között vásárolt személygépkocsit, azonkívül birtokot vett és kastélyt épített Tótszerdahelyen.

Fellépéseivel új színt vitt az operett világába. Ady Endre – többek között – a következőket írta a pályakezdő, de máris érett játékot bemutató színésznőről: „A Bereg megyei bakfis egyszerre csak fölszaladt a színpadra. Mint a gyötrelmes, erős, szűz vihar, végigsöpört ott mindent. Trónjaikról lerángatott autokrata színpadi királynőket, félelmetes bálványokat, szent és sérthetetlen formákat, tradíciókat és konvenciókat”.

Az első világháború kitörése után nem titkolta, hogy nem rokonszenvezik a Magyarországot a világégésbe berántó Ausztriával, de a fél vagyonát rááldozta a sebesültekre. A Tanácsköztársaság kikiáltása után pedig a vörös hadseregbe való belépésre buzdított, de csak azért, mert azt remélte, hogy hazája számára így menthetik meg szeretett szülővárosát. Ám a tanácshatalom összeomlása után egy ideig „vörösként” bélyegezték meg, ezért az osztrák fővárosba emigrált, s 1920-ban és 1921-ben csak Bécsben, Berlinben, valamint Párizsban lépett fel.

Rövid házasság, hosszú primadonnaság

1922-ben hazatért Magyarországra, s feleségül ment Molnár Ferenchez, akihez már tíz éve romantikus viszony fűzte, ám 1926-ban már el is váltak. Magánéleti kudarcát némileg ellensúlyozta tüneményes pályafutása. Színpadi játékában megjelent az operett-előadások újszerű felfogása, az addigi érzelgős, édeskés hősnőkkel szemben kirobbanó temperamentumú, talpraesett nőket alakított, s bár szakmai szempontból nem volt jó hangja, ezt a hiányosságát eredményesen semlegesítette kiemelkedő tánctudása, mely még az angol királyi párt is lenyűgözte. Így emelkedett a legnagyobb primadonnák közé, akiben méltán tisztelhetjük az operettszínészet egyik legjelentősebb megújítóját. 1923-ban nem véletlenül lett a Budapesti Operettszínház primadonnája. Realista, kiváló emberábrázoló képessége és empátiája révén pedig komoly, sőt tragikus szerepeket is remekül alakított, mint Gárdonyi Géza Fehér Anna c. színművének a címszereplőjét vagy Kamillát Molnár Ferenc Farsang c. színdarabjában. S a filmezéssel is megpróbálkozott. 1912-ben főszerepet vállalt a Gazdag ember kabátja című némafilmben, melynek Molnár ferenc írta a forgatókönyvét, 1933-ban pedig az Iza néni c. filmjében Trianon igazságtalanságára akarta felhívni a világ figyelmét.

1925-ben és 1934-ben – részben egyedül, részben a saját maga által szervezett társulattal – beutazta az Amerikai Egyesült Államok részben magyarlakta városait. Az ötszáz éves magyar dal című előadóestjével pedig itthon és külföldön nemzetünk dalkincsét osztotta meg a magyar, illetve az idegen ajkú közönséggel. A biblikus hangvételű daloktól – a virágénekeken át – a kurucdalokig megannyi vokális művet adott elő, külföldön is népszerűsítve nemzeti hagyományainkat.

Szigorúbb kritikát gyakorolt önmagával szemben, mint a színikritikusok, ám idegenektől nem vette jó néven a negatív megjegyzéseket, annál inkább kedvelte a dicséreteket. Amellett jó humora volt, s anekdotáit mindenki szerette és élvezettel hallgatta.

A „háborús bűnös”

Az 1940-es években az Új Magyar Színház vezető színésznője volt, 1944-ben pedig Sopronba menekült, s a helyi színi társulatnál lépett fel. Ekkor kapott ajánlatot a bécsi székhelyű Donausender rádiótól. Fedák – saját bevallása szerint – visszaemlékezéseiből olvasott fel, illetve verseket szavalt, s Budapest ostromakor erőt igyekezett önteni a hazájukat védő honvédekbe. Ezért viszont – hazatoloncolása után – 1945-ben a Népbíróság háborús bűnösként és náci-szimpatizánsként állította a vádlottak padjára. Ő viszont a népbíró kérdésére, hogy antiszemita-e, azt válaszolta, hogy igazgatói, színésztársai, zeneszerzői nagy része, versírói, szabója, fodrásza, kalaposa, cipésze, legjobb barátnője – Kürthy Sári –, valamint volt férje is zsidó volt, akikkel szemben semmilyen ellenérzésekkel nem viseltetett. Az ironikusan San Marcónak is nevezett Markó utcai népbírósági fogházban tanúja volt a kivégzőudvart megtöltő nézőközönség fülsiketítő, mámoros zajongásának, mellyel az akasztásokat kísérte. A másodfokú tárgyalásra a Parlament delegációs nagytermében került sor, a rettegett Bojta Béla, élet és halál ura által vezetett népbíróság előtt. Ellenfele azonban színházlátogató ember volt, s eléggé tisztelte az évtizedekig ünnepelt művésznőt. Megkérdezte Fedák Sáritól: „Mit csináljak én most magával?” Mire a volt primadonna a lehető legtermészetesebb hangon azt válaszolta, hogy legyen szíves hazaengedni. S ha erre nem is került sor, de legalább az első fokon hozott, kétéves börtönbüntetést kimondó ítéletet nyolc hónap elzárásra s a budapesti fellépésektől való hároméves eltiltásra változtatta, a politikai jogait pedig öt évre felfüggesztették.

Kiszabadulása után Nyáregyházán telepedett le egy urasági ház kertészlakjában, ahová elkísérte hű komornája, Kerék Margit. Ám nemsokára kiköltöztették őket a szépen rendbe hozott házból, mivel az épületet elkobozta a helyi termelőszövetkezet. Egy egyszobás, elhagyatott házat kaptak a falu végén, melyben borzalmas kosz uralkodott, így Fedák Sári az utolsó télikabátját is eladta, hogy meszet vegyen rajta, a helybeli parasztasszonyok pedig – amennyire lehetett – kitatarozták a házat. Az egykor ünnepelt primadonnának már semmije sem maradt, pályatársai azonban rendszeresen küldtek nekik élelmiszert, s abból tartották fenn magukat. Így bánt a kommunista rezsim az operett egyik legfényesebb csillagával…

1954 tavaszán lassan megtörni látszott a jég, a Déryné Színház új igazgatója felkérte a művésznőt, hogy játssza el Csíki Gergely Nagymama című vígjátékának a főszerepét. Fedák készült is a színpadra való visszatérésre, ám egy betegség megtámadta, s a következő évben végzett vele. Visszaemlékezéseit azonban még sikerült megírnia, s írását a következő imával fejezte be: „Add meg nekem a kegyelmet, Uram, hogy még megérjem Magyarország felszabadulását. Hallgasd meg ezt az én könyörgésemet, Uram, és azután bocsásd el a Te alázatos, szegény kis öreg, magyar szolgálódat! Ámen.” 1955. május 25-én indult el a minden élők útján. A József Attila Színház pedig 1998-ban bemutatta Radó Denise A Fedák-ügy, avagy kontra, rekontra, szubkontra című darabját, mely emléket állít az egyik legnagyobb magyar operettszínésznőnek.